Kérdés: A fiam tizennégy éves, hetedikes, vagyis elsős egy hatosztályos gimnáziumban. Otthon úgy találjuk, élvezet vele együtt lenni, beszélgetni, kirándulni. Igaz, hogy egy-két éve időnként rettenetesen szemtelen, de megfigyelései pontosak, találóak, nagy szíve és nagy humora van, és így nem bántó, amit mond. Legalábbis minket nem bánt, mulatunk rajta. Jó tanuló, bár kissé rapszodikus. Ami nem érdekli, azt nem tanulja. Év végére eddig többnyire kiküzdötte a jeles vagy majdnem jeles átlageredményt, de félek, hogy most nem ez lesz a helyzet. „Magatartási” okokból már nemegyszer a tantárgyi jegyeit is lerontották ebben az új iskolában, ha nem tud valamit, annak maradandó nyoma van, ha „brillíroz”, mint az osztályfőnöke mondja, akkor az esetleg csak „kis” ötös, vagy egyáltalán nem is kap rá jegyet. Sokat beszélgettünk a tanárokkal, be is hívtak minket. Vannak közöttük megértőbbek, de van, aki jobban szeretné a gyereket kívül tudni az iskola falain. Most az egyik tanárnővel akaratomon kívül heves összeütközésem volt (szemtelenség és hullámzó teljesítmény ügyben; miért engedem a gyereket színjátszó szakkörbe, ha nem csinálta meg a matematika leckéjét, miért sokallom a hétvégére feladott házi feladatokat stb.). A tanárnő rám támadt, hogy miért védem a gyereket, miért nem segítek, „miért nem fogjuk présbe kétfelől” (szó szerint így mondta), mert enélkül az iskola tehetetlen. A tanárnő szerint, ha a gyereknek jót akarunk, az volna a kötelességünk, hogy mindenben az iskolával értsünk egyet, otthon is mindenben az iskolát támogassuk. A feleségem a szíve szerint nem tenné ezt, de az eszével magát is és engem is arra próbál rábeszélni, hogy kövessük a tanárnő tanácsát (én inkább azt mondanám: parancsát). Bevallom: én nem hajlok erre. Inkább azon gondolkozom, hogy átviszem a gyereket egy kevésbé híres, enyhébb, toleránsabb, békénhagyóbb iskolába. Ön mit tenne a mi helyünkben?
Válasz: Eszembe jut Joszif Brodszkij története Másfél szoba című önéletrajzi írásából. Apját a harmincas években beidézték az iskolába, a Pedagógiai Tanács elé, mert Brodszkijt fegyelmi okokból ki akarták zárni. Apja merészen kiállt a fia védelmében, mire az osztályfőnöknő – vagy az igazgató asszony, már nem emlékszem -rárivallt: „Hogy merészeli védeni a fiát?! Maga, aki a hadsereg egyenruháját viseli!” Brodszkij apja – úgy látszik, hasonló volt a stílusa mint a fiáé – finoman helyre igazította a felindult asszonyságot. „Haditengerészet, asszonyom!” – válaszolta az egyenruhát illetően, aztán így folytatta: „És azért védem, mert az apja vagyok. Igazán nincs mit csodálkozni rajta. Még az állatok is megvédik a kölykeiket. Brehm is ezt mondja!” „Brehm? Brehm? Informálni fogom a pátszervezetet külföldi kapcsolatairól!” (És ezt meg is tette, teszi hozzá Brodszkij.)
Igen, még sokan emlékszünk az ötvenes-hatvanas-hetvenes éveknek arra a „pedagógiai” jelszavára, hogy: „Ne legyen kettős nevelés!” Ezen azt értette az akkori államhatalom kinyújtott csápja, az iskola, hogy a szülő, a család is vesse magát alá az általa képviselt ideológiai egyeduralomnak, a hazugságok és elhallgatások rendszerének. Józanul akkoriban is csak arra lehetett biztatni a szülőket, hogy igenis legyen kettős nevelés, képviseljék otthon saját véleményüket, nyilvánítsák ki érzéseiket. Tapasztalhattuk, hogy a többé-kevésbé jó állapotban lévő családok többé-kevésbé jó állapotban lévő gyerekei milyen hihetetlenül tapintatosak és tájékozottak, mennyire tudják, hogy mit lehet, és mit nem – és mikor, és hol – kimondani, elmondani, elárulni. A gyerekek nálunk általában nem buktatták le szüleiket.
Ezzel a kis kitérővel csak azt szerettem volna megvilágítani, hogy még vészes helyzetben is csak az tanácsolható a szülőnek: ne adja fel saját véleményét az iskolával szemben, legyen azonos önmagával, és minden körülmények között védje meg gyerekét!
Sőt! A gyereknek tudnia kell, hogy szülei őt a külvilággal szemben minden körülmények között meg fogják védeni. Akkor is, ha nem értenek egyet azzal, amit csinált. Akkor majd külön érzékeltetik vele neheztelésüket, szomorúságukat, haragjukat, de a külvilággal szemben akkor is mellette, mögötte állnak. Ez az érzés ad az iskolába lépő gyereknek valódi biztonságot. S a jelentős, tartós- és nem betegítő – teljesítmény ebből a biztonságérzetből sarjad elő, ebből táplálkozik.
A kamasz, persze, hogy szemtelen (mert egyre pontosabban lát, egyre élesebben ítél.) A tehetséges kamasz, aki ráadásul még életkorában fakadó élettani lustaságban is szenved, persze, hogy rapszodikus teljesítményeiben. Ha még van benne valódi érdeklődés (ha az iskola még nem ölte ki), akkor persze, hogy nem, vagy alig tanulja azt, ami nem érdekli. Érthető, de mégsem megengedhető, ha az iskola tehetetlenségében ahhoz az eszközhöz nyúl, hogy a tantárgyi jegyeket magatartási okokból lerontja (ha már vannak mindig a tanár szubjektív ítélkezésének kiszolgáltatott jegyek, osztályzatok). Tudnia kell az iskolának (és sok iskola tudja is), hogy a napi kilenc-tizenhárom órás tanulás nemcsak súlyosan rongálja a gyerek testi-lelki egészségét, hanem teljesen értelmetlen is, és nagy hiba még a hétvégéket is megterhelni, nemegyszer az olyan fontos alvástól véve el az időt. Viszont nagyon helyes, ha a szülő módot teremt arra, hogy a gyerek végre elmenjen korcsolyázni, focizni, zenélni, színjátszó szakkörbe, vagy akárhová, ami mozgás és/vagy művészet, és nem csak szóbelileg megterhelő iskola.
Nem, ne fogják „kétfelől présbe” a gyereket, szerintem nem ez a kötelességük, ha a gyereknek jót akarnak. Hanem az, hogy ha kell, megvédjék, akár az iskolával szemben is! Hogy a magát sápadt-zöldre tanult gyereknek egy-két nap szünetet és pihenést engedélyezzenek. S végül, ha az iskola nem belátó a gyerek szükségleteit illetően, célszerűnek tűnik, hogy átvigyék abba a bizonyos „kevésbé híres, enyhébb, toleránsabb, békénhagyóbb” iskolába.
Nők Lapja 1999/4. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
