Kérdés: Sokat gyötrődünk otthon a számolással, holott régebben mind a két gyerekem jól számolt és élvezte a számokkal való játékokat (még az óvodában). Most a lányom negyedikes és év elején olyan felmérést írtak a harmadikos anyagból, aminek az egyik példája fölött – elkértem a feladatlapot a tanító nénitől – hárman ültünk az asztal körül felnőttek, összesen öt diplomával, és nem tudtuk egykönnyen megoldani (végül egy érettségi előtt álló unokatestvér segített rajtunk). A példa így szól: „Melyik az a háromjegyű szám, amelyben az egyesek helyén a legkisebb alaki értékű páratlan szám áll, a tízesek helyén álló szám valódi értéke ötven, a százasok helyén a legnagyobb alaki értékű páros szám áll?” Persze, utólag látom, hogy a megoldás könnyű, csak a tolvajnyelvet kell hozzá pontosan ismerni, az absztrakt fogalmi meghatározásokat. De ezt valóban a harmadikosoktól kell megkövetelni? Ahelyett, hogy boltost játszva számolnának? Tanultam valamikor pszichológiát és ebben az életkorban ez a követelmény homlokegyenest ellenkezik mindazzal, amiről tanultam. A második kisfiam tankönyvében pedig ezt olvasom két, almákat ábrázoló rajz alá írva: „jelöld meg, amelyiknek a száma több”. Ezt viszont, szerintem magyarul nem így mondják. Hanem: amelyiknek a száma nagyobb vagy amelyik több.
A kislányom tanító nénije még azt is panaszolni szokta, hogy a gyerekek nem elég gyorsak a fentiekhez hasonló feladatok megoldásában, ezért kell annyi fekete pontot és egyest kiosztania a matematikaórákon a harmadikosoknak és negyedikeseknek. Mindennek következtében aztán otthon keservesen gyúrjuk a számtant, sokszor bele az esti órákba, már mind a ketten idegesek vagyunk, s ez még hagyján, mert néha anyám is gyakorol a gyerekkel, ilyenkor fenyegeti, hogy semmi nem lesz belőle, örökre buta marad. Eljutottunk odáig, hogy mindnyájunkat elkeserít a számtan, de még mindig jobban állunk, mint a kislányom legjobb barátnője, akinek a számolás egyáltalán nem megy és nem ment az óvodában sem. Őróla azt jósolja a tanító néni, hogy nem fogja tudni elvégezni az iskolát.
Kérdéseim: a gyerekek életkorához szabott-e a fenti feladat és a gyorsaság követelménye; és mi lesz a kislányom barátnőjével? De hogy a kíváncsiságot ne csigázzam se Önben, se az olvasókban, a fent idézett feladat megoldása: 851.
Válasz: Bevallom: én sem tudtam megoldani első nekifutásra a példát, mivel a helyesen tolvajnyelvnek nevezett absztrakt fogalmak első pillanatban áthatolhatatlannak érzett homályt teremtettek a fejemben. Biztos vagyok benne, hogy ilyesmiket nem volna szabad harmadikosoktól és negyedikesektől megkövetelni. Valóban lehetetlen dolog az, amit magam is tapasztaltam, hogy képzett, gyakorló mérnökök nem (könnyen) tudják ötödikes-hatodikos kisgyerekeik példáit megoldani. Ezeknek a tankönyveknek, példatáraknak, feladatlapoknak a kidolgozása nyilvánvalóan csak a tantárgy követelményeit veszi tekintetbe, s ügyet se vet a gyerek életkorából fakadó lehetőségeire, szükségleteire és ezek változásaira.
A példákat, sajnos, tucatjával lehetne szaporítani (és nem csak matematikából). Az is igaz, hogy nyelvileg sokszor hibás, gondozatlan az a szöveg, amely az iskolában gyerekeink elé kerül. Továbbá nem hiszem, hogy a gyerekeknek gyorsan kellene a feladatokat az iskolázás alapozó éveiben megoldaniuk. Ellenkezőleg. Szép lassan, nyugodtan, ráérősen. (Hadd tegyem hozzá: nem láttam még olyan fekete pontot vagy egyest, amelyik fokozta volna a gyermeki gyorsaságot.) Le szeretném beszélni arról, hogy késő estig gyúrják a számtant, inkább beszélniük kellene a szülőknek a tanító nénivel. Nemrégiben is hallottam olyan esetről, amikor ez hasonló helyzetben használt. (Persze, ismerem az ellenvetést: nem ártok-e ezzel a gyerekemnek? De erre csak a tanító néni ismeretében lehetne válaszolni.) A gyereknek „védelemben” kellene részesülnie otthon, ha ilyen inzultusok, támadások érik az iskolában és semmi esetre sem szabad őt két tűz közé fogni semmiféle igazságot nem tartalmazó fenyegetésekkel.
És hogy mi lesz a kislánya barátnőjével?
Erre egy kedves olvasónk, dr. Sömjén László jóvoltából tudok viszonylag pontosan válaszolni. Tavalyi, szintén a számolási zavarokról, számolási képtelenségről (diszkalkuliáról, akalkuliáról) szóló kérdés és válasz után tájékoztatott arról, hogy a közoktatási törvény módosított szövege kedvezően rendezi azoknak a gyerekeknek a lehetőségeit, akik valamiféle részképesség- és ennek következtében iskolai teljesítményzavarral küzdenek. Az 1996. évi LXII. számú törvény 25. §-ának 9. bekezdése „A testi, érzékszervi, értelmi, beszéd- és más fogyatékos tanulót, illetve a beilleszkedési zavarral, tanulási nehézséggel, magatartási rendellenességgel küzdő tanulót – jogszabályban meghatározott munkamegosztás szerint a szakértői és rehabilitációs bizottság vagy a nevelési tanácsadó szakértői véleménye alapján – az igazgató mentesíti – a gyakorlati képzés kivételével – egyes tantárgyakból, tantárgyrészekből az értékelés és minősítés alól.” (Kiemelés tőlem.) Ugyancsak e törvény 92. §-ának 1. bekezdése a 18. pontban a következőt mondja ki: „Másfogyatékos: az a gyermek, tanuló, aki a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján a) átható (pervaziv) fejlődési zavarral küzd (pl. autista), b) pszichés fejlődés egyéb zavara miatt részképesség- és iskolai teljesítményzavarral küzdenek (például nem tudnak megtanulni számolni a kívánt szinten). Ilyenkor az iskolaigazgató mentesíti őket a tantárgy értékelése alól. Sőt, érettségit is tehetnek, s ilyenkor másik tantárgyat választhatnak ahelyett a tantárgy helyett, amelyből nem kaptak osztályzatot. (A diszkalkuliás gyerekek vizsgálatával és terápiájával a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Gyakorló Beszédjavító Intézetében – 1071 Budapest, Damjanich u. 41- 43. – e célra szervezett diszkalkulia munkaközösség foglalkozik.)
Nők Lapja 1999/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
