Nincs olyan felnőtt ismerősöm, akinek ne lett volna személyes élménye a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. A többség szerencsére csak környezetében találkozott ijesztő estekkel, de azok száma is megdöbbentően magas, akiket férjük, élettársuk megvert, megalázott, terrorizált. Dr. Morvai Krisztina szerint – aki évek óta foglalkozik a témával – azonnali jogi és társadalmi változásokra van szükség.

Gerőcs Éva hat évvel ezelőtt menekült el öt gyermekével a saját házából, otthonuk azóta is pereskedés tárgya, sokáig anyaotthonban éltek, most albérletben laknak.

„Nem mertem senkinek se szólni”

– A válásom után költöztünk ki Gyálra a négy kisfiammal, ott ismertem meg a szomszédom öccsét, aki később a barátom lett. Kapcsolatunk kilenc évig tartott, az első három esztendő valóban szép volt, de aztán elkezdődtek a pokol évei.

Először csak engem vert, aztán már a gyerekeket is a falhoz vágta, fojtogatta. Kezdetben nem mertem senkinek se szólni, szégyelltem magam, és nagyon féltem tőle. Lassanként az állandó rettegés töltötte ki napjaimat, sohasem tudtam, mikor jön el az a pont, hogy nem lesz képes leállítani magát, és megöl bennünket. Nemcsak ütött, rúgott, de meg is erőszakolt, hormonális fogamzásgátlókat én nem szedhetek, így a nem kívánt terhesség ellen sem tudtam védekezni. Hat abortuszom volt, a hetedik terhességemből született meg a kislányom. A barátom azt remélte, fia fog születni, amikor megtudta, hogy lány lesz, többé nem kegyelmezett, ugyanúgy rúgta a hasamat, mint azelőtt.

Később próbálkoztam a gyámügynél, ők segítségképpen felajánlották, hogy állami gondozásba veszik a gyerekeimet. A párom a végén már puskával is fenyegetett minket, akkor indult a rendőrségi eljárás ellene, aminek mindössze húszezer forintos pénzbírság lett a vége. Számomra világossá vált, hogy onnantól kezdve az életünk a tét, már nemcsak féltem, hanem halálfélelmem volt. Nagy nehezen sikerült megszöknünk, alig tudtunk valamit magunkkal vinni, úgy indultam el a téli hidegben az öt gyerekemmel, hogy azt se tudtam, befogadnak-e minket az anyaotthonba. A Dózsa György úti krízisszálló pincehelyiségében kaptunk két ágyat. Huszonegy hónapot töltöttünk itt, borzasztó körülmények között, de biztonságban. Közben megindultak a tárgyalások, erre mondom én, hogy nemcsak egy bántalmazóval, hanem az egész állami apparátussal vagyok kénytelen harcolni.

Nem a férfiak, hanem az erőszak ellen küzdünk. Nagyon szeretném, ha minden bántalmazott nő belátná, hogy a segítséghez beszélnie kell a problémájáról, ezért is osztom meg a történetemet az emberekkel.

A társadalom osztja le a szerepeket

Szeptember huszadika óta több mint húszezer aláírást gyűjtöttek annak érdekében, hogy az állam megfelelő jogi szabályozással hatékonyan védhesse meg a kiszolgáltatott helyzetben, nem ritkán életveszélyben lévő nőket.

– Annak az asszonynak, akit most fojtogatnak, nem megelőzésre van szüksége, hanem arra, hogy azonnal kimenjen a rendőrség – hangsúlyozza Morvai Krisztina büntetőjogász, a Női és Gyermekjogi Kutatóközpont vezetője, s hozzáteszi: a kampány hosszú távú célja egy olyan stratégia létrehozása, melynek része a megelőzés, felvilágosítás, oktatás is.

-Nagyon súlyos diszkriminációról van szó – jelenti ki a jogásznő. -Nem hiszek abban, hogy azért verik a férfiak a nőket, mert ők gyengébbek. Húsz éve tanítok a jogi karon, rengeteg élsportolót oktattam, akkora embereket, hogy alig fértek be az ajtón. Vizsgázik, nem tud semmit, megbuktatom. Látszik rajta, hogy állati dühös, legszívesebben nekem esne, valószínűleg egy legyintéssel szilánkossá tudná tömi az orromat, mégsem teszi. Annak a férfinak, aki veri a feleségét, általában van főnöke, vannak munkatársai, mégsem bántalmazza őket, mert tudja, hogy nem teheti meg. Az elkövetők felét kifejezetten remek embernek tartja a környezete.

– Hat évembe került, mire rájöttem egy pofonegyszerű összefüggésre – meséli a jogásznő, aki többkötetnyi tanulmányt írt erről a témáról. – A társadalomban egyszerűen leosztanak a nőknek néhány szerepet. Legyen jó feleség, szép asszony, jó anya, vezesse a háztartást, és így tovább. Aki nem felel meg a társadalomban rá osztott feladatnak, azzal szemben a társadalom az urára vagy a családfőre delegálja a jogot, hogy megnevelje, megfegyelmezze őt.

– Nagyon érdekes a „provokáció teória” is – folytatja. – Azt mondják, hogy nagyon sok nő szinte magára vonja a bántalmazást. Persze, hogy provokál, amikor megszólal, vagy épp hallgat, ha meg kéne szólalnia, esetleg elsózza a levest satöbbi. Tehát nem alkalmazkodik százszázalékosan ahhoz az alárendelt szerephez, amelyet a társadalom jelentős része szerint automatikusan vállalnia kellene. Vannak nők, akik annyira szeretnék egyben tartani a családot, hogy hosszú ideig vállalják az erőszakot. Egyszerűen szeretik a párjukat, vagy meg akarják kímélni a gyerekeiket a válástól, esetleg azt hiszik, hogy a helyzet javítható. A nő ilyenkor kétségbeesetten próbál megfelelni férje elvárásainak, mert akkor nincsen verés.

Morvai Krisztina úgy látja, hogy bántalmazások többsége nem igazán indulati cselekmény, hanem a hatalom, a feltétlen kontroll megnyilvánulásai. Az ilyen férfi a lelki terrorral a fizikai bántalmazással és a nemi erőszakkal azt érzékelteti, hogy ezt megteheti. Amikor valaki megerőszakolja a feleségét, maga sem élvezi az aktust igazán, nem a szexuális motiváció hajtja, hanem az, hogy hatalmában áll.

Puszta kézzel agyonveri 

Magyarországon minden hatodik órában történik családon belül olyan bűncselekmény, amely miatt büntetőeljárás is indul. A szakemberek becslése szerint azoknak az eseteknek a száma, amelyek miatt nem indult hivatalos eljárás, ennek nagyjából a tízszerese.

Hetente egy nőt puszta kézzel ver agyon a férje. A „családon belüli erőszak” néven összefoglalható bűncselekmények miatt minden harmadik napon meghal valaki. Az áldozat lehet nő, gyerek, rokon. Leggyakoribb az, amikor a „családfő” egész környezetét bántalmazza: a feleségét, gyerekeit, és az idős szülőket is. Nem ritka az sem, mikor a nő gyerekestül elmenekül a szüleihez, az elkövető pedig bosszúból azokat mészárolja le. Ide tartoznak az olyan tragédiák is, amikor azt a családtagot ölik meg, aki a bántalmazott védelmére kel.

Szirénázva vágtasson ki a járőr!

A szakember arra is szeretné fölhívni a közvélemény és a döntéshozók figyelmét, hogy a szemléletváltozáson túl, konkrét intézkedésekre is szükség van. Ha csöng a telefon a rendőrségen, mert bántalmaznak egy asszonyt, akkor villogó lámpákkal, szirénázva vágtasson ki a járőr, hiszen nagy valószínűséggel közvetlen életveszélyről van szó. Nézzék meg, hogy mit történt, ha indokolt, pakolják ki a férfit a lakásból, ha kell, bilincsben vigyék el, és bírságolják meg.

A jogásznő tapasztalatai szerint, bár a törvény egyértelműen kimondja, hogy be kell hatolni a magánlakásba, ha ott bűncselekmény folyik, a rendőrök mégis ritkán avatkoznak be „magánügyekbe”. Amíg vér nem folyik, ki se mennek.

Jogszabályt kellene hozni a távoltartó rendelkezésről, tehát arról, hogy ne a bántalmazottnak kelljen menekülnie, sokszor egy szál ruhában, egy fillér nélkül otthonról- hangsúlyozza a szakértő.

Ausztria: a bántalmazónak kell mennie

Ausztriában azonnal kimegy a járőr, behatolnak a lakásba, ott döntik el a bizonyítékok és a külön felvett vallomások alapján, valóban történt-e bántalmazás. Ha igen, kötelességük intézkedni, még akkor is, ha a megvert nő esetleg sírva könyörög, hagyják őket békén.

Azonnal életbe lép a „távoltartó rendelkezés”, melynek értelmében a bántalmazónak le kell adnia az összes kulcsát, össze kell szednie néhány holmiját, és a következő időszakban tíz kilométeres körzetben meg sem közelítheti a lakást. Megkérdezik tőle, hogy van-e hova mennie, ha nincs, akkor beutalják valamilyen hajléktalanintézménybe, ahová nálunk a nyomorult nők menekülnek gyerekestül.

Jól képzett szakemberek ezután megkeresik a bántalmazott nőt. Szembesítik azzal, hogy ami vele történik, az jogellenes, azt a társadalom nem tolerálja, még akkor sem, ha az anyukája esetleg azt mondta neki, hogy a nőknek tűrni kell.

A férfi eközben részt vehet olyan foglalkozásokon, ahol segítenek neki. Azt ő dönti el, hogy él-e a lehetőséggel. Azt viszont egyértelművé teszik, hogy az már a döntési hatáskörén kívül esik, hogy folytatja-e a bántalmazást, mert azt a törvény nagyon szigorúan bünteti. Mielőtt visszaengedik, megnézik, hogy a gyerekre, házastársra mennyire veszélyes. Ha úgy ítélik meg, hogy nincs közvetlen veszély, és a bántalmazott nő is beleegyezik abba, hogy visszatérjen, akkor megpróbálhatják újra. Minden ellenkező esetben gyorsított eljárással tűzik ki a házasság fölbontásával és a vagyonmegosztással kapcsolatos eljárásokat.

A jogásznő a svéd jogszabályokat példa értékűnek tartja. A világon először ott mondták ki, hogy a prostitúció az emberi méltóságot veszélyeztető, súlyosan jogsértő gyakorlat. Úgy döntöttek, hogy a klienst büntetik, hiszen a férfi az, aki használja a prostituáltat. Amíg tárgynak lehet tekinteni a másik nem tagjait, addig természetes, hogy férfiakba belekódolódik a nő alacsonyabb rendű mivolta. Ugyanitt törvény bünteti a munkahelyi zaklatást is. Ezek a dolgok összefüggenek. A családon belüli erőszakot a nők elleni erőszak egyik formájaként vizsgáljuk, ami a nők diszkriminációjának egyike a sok közül-mutat rá Morvai.

A rendőrnek nincs igazi eszköze

Dr. Szabó Zsoltot, az ORFK Bűnmegelőzési Osztályának osztályvezető-helyettesét arról kérdeztük, jelenleg mit tud tenni a bántalmazottak érdekében a rendőrség.

-Egyetértünk azzal, hogy változásokra van szükség. Az érvényes törvényekben még az sincs normálisan megfogalmazva, mit is jelent a családon belüli erőszak, így mi is korlátok közé szorítva cselekszünk. A minket ért vádakat azonban visszautasítom, mert olybá tűnik, mintha itt kizárólag mi lennénk a felelősök. Látni kell, hogy ez sokkal összetettebb probléma, mint egy rendőri intézkedés vagy eljárás. A rendőrségnek törvény adta kötelessége minden bejelentést kivizsgálni. Ha ez nem történik meg, panasszal kell élni az illető rendőr parancsnokánál, vagy az ügyészségen. Ne általánosságban hibáztassuk a rendőrséget, hanem mondjuk meg, ki, mikor, mit nem tett meg, vagy tett rosszul, hibásan, szakszerűtlenül! Ehhez megvannak a megfelelő fórumok. Való igaz viszont, hogy léteznek bizony szakmai hibák, de ezeket már felmértük, most igyekszünk kijavítani.

Látni kell, hogy a rendőrségnek nincs igazi eszköz a kezében. Az előállítás, az őrizetbe vétel csak ideig-óráig jelent megoldást. A bántalmazó szabadulása után kezdődik minden elölről. Ezért is támogatjuk a „lakásból kitiltás” és a „távolságtartás” bevezetését.

Gondot okoz az eljárás lefolytatása is. Mivel a családon belüli erőszak a magánszférában történik, legtöbbször nincsenek tanúk és más bizonyítékok. Az összetört kávéskészlet, a falhoz vágott levesesfazék nem elegendő. Nem akadálya ugyan a büntetőeljárásnak, de még nehezebbé teszi az eredményes nyomozást az, hogy a bántalmazott nők sokszor visszavonják a vallomásukat. Kibékülnek, úgy gondolják: adnak még egy esélyt a párjuknak, de az is lehet, hogy kényszer hatására cselekszenek. 

Jelenleg az áldozatvédelem csupán a megfelelő szakemberek megkeresésével, a gyámügyi szervek értesítésével tud segíteni. Azt szeretnénk, hogy ez ne merüljön ki ennyiben. Olyan intézményes formát kéne találni, melyben a pedagógusok, a gyámügyesek, a rendőrség és más érintettek a tapasztalataik alapján együtt döntenének a konkrét esetekben.

Nem védjük eléggé a gyerekeket

– A gyermekek érdekei alkotmányosan mindenek felett állnak, a gyakorlatban ez mégsem valósul meg – mondja dr. Kovács Ágnes gyermekorvos, a Szövetség a Gyermekek Bántalmazása Ellen elnevezésű közhasznú szervezet vezetője. – Egy gyermekbántalmazás megelőzésére és kezelésére vonatkozó törvényt kellene alkotni, hiszen az érvényben lévők például nem mondják ki egyértelműen a bántalmazás tilalmát. Amerikában vagy Svédországba nemcsak hogy kimondják a tiltást, de olyan segítségeket adnak a végrehajtáshoz, amelyek a bántalmazást észlelő jelzőrendszert erősítik.

December elején népi kezdeményezést indítunk, annak érdekében, hogy a parlament alkosson egy gyermekbántalmazás elleni törvényt. Két hónap alatt ötvenezer támogató aláírást kell összegyűjtenünk ahhoz, hogy az Országgyűlés foglalkozzon a kérdéssel.

Jelenleg nagyon kevés az, amit tenni tudunk a gyermekek jogainak érvényesítéséért. A bántalmazásokat nem minden esetben, vagy későn jelentik a gyermekjóléti szolgálatoknak vagy a gyámhatóságnak. A hatóságok sok esetben a gyerek családban maradásának érdekében nem lépnek, ezért is lenne fontos a bántalmazó családtól való eltiltása. Sem az orvosok, sem a pedagógusok, sem a szülők nincsenek megfelelően informálva arról, mit tegyenek a gyermekek védelme érdekében. Egy rendőrségi nyomozásnál is többnyire a gyerek az, akit különböző vizsgálatoknak vetnek alá, holott egy bizonyos kor alatt nem szabadna kihallgatni a kicsiket. Európa egyes országaiban csupán pszichológus vagy pszichiáter beszélget az amúgy is sérült gyerekkel, és a hatóságok az általa jegyzetteket veszik alapul. Nem kisebb felelősség terheli a médiát, sok esetben csupán egy felröppenő szenzációs hírként tudatják a történteket, megfelelő háttéranyag nélkül. Ha mondjuk, találtak egy csecsemőt a kukában, csak ezt a tényt emelik ki, senki sem veszi a fáradságot, és jár utána a teljes igazságnak, pedig valószínű, hogy az egészért legalább annyira felelős a terhességét titkoló asszony közvetlen környezete, mint maga az elkövető.

Válás után folytatódik a pokol

-Öt év házasság után váltam el a férjemtől. Bár időnként voltak jó időszakok, már nem lehetett együtt élni vele – meséli Zala Mónika. A pszichológus végzettségű, csinos fiatalasszonyt minden lehetséges módon: fizikailag, lelkileg megalázta volt férje, talán, hogy bizonyíthassa: teljes mértékben uralkodik felette. Folyton pocskondiázta, semmirevalónak, ingyenélőnek, csúnyának, tehetetlennek nevezete, ugyanakkor halálosan féltékeny volt rá. Ha tíz percet késett otthonról, már kapta is a verést. A férfi dühkitöréseit több látlelet bizonyítja, ugyanakkor a bírósági eljárásokban csak figyelmeztető jellegű ítéletekkel marasztalták el. A férfi ráadásul nem nagyon igyekszik megjelenni a tárgyalásokon.

A válás után néhány hónappal ismét felbukkant, majd, kihasználva az asszony betegségét, visszaköltözött a lakásba. A helyzet egyre mérgesedett, óriási botrányok zajlottak közös gyerekük szeme láttára, olyannyira, hogy a férfi a nyílt utcán és a lakásban is többször, súlyosan bántalmazta volt feleségét. Mónika azután érte el, hogy a férfi költözzön vissza saját lakásába, mikor csaknem belehalt a férfi egyik dühkitörésébe. Akkor már az életét féltette. A férfi megígérte, hogy bosszút áll. Mónika új barátját megfélemlítette, olyannyira, hogy az föl is adta a küzdelmet, miután valaki megrongálta kocsiját, őt magát pedig összeverték.

Mónika szerencséjére talált egy társat, aki nem szaladt el a volt férj fenyegetései elől, így nem egyedül kell szembenéznie a veszéllyel. Szüksége is van segítségre, mert úgy látja, hogy az igazságszolgáltatás képtelen megóvni egy olyan férfi ellen, aki több alkalommal súlyosan bántalmazta, aki életveszélyesen megfenyegette, és aki saját gyerekét használta arra, hogy lelki terrorban tartsa volt feleségét.

Miután a kislány több alkalommal tanúja volt apja brutalitásának, már nem hajlandó elmenni a kéthetente kötelező láthatásra. Mónika elvitte a gyereket egy igazságügyi gyermekpszichológus szakértőhöz. Megállapították, hogy a kislány fejlődését súlyosan károsítaná, ha továbbra is kényszerítenék az apjával való találkozásra. A bíróság figyelmen kívül hagyta a szakvéleményt. A tízéves gyereknek kéthetente az apja elé kell állnia, és személyesen kell közölnie, hogy nem akar vele menni. Az ismétlődő feszültség komoly pszichoszomatikus tüneteket eredményezett, a közelegő láthatások előtti napokban a kislány ágynak esett. Mónika tanácstalan, hiszen látja, milyen helyzetben van gyereke, ugyanakkor a bírósági ítélet arra kötelezi, hogy újra és újra tegye ki őt a számára egyre elviselhetetlenebb feszültségnek. A perek folynak, a gyerek nő, a volt férj pedig tartja ígéretét, és igyekszik pokollá tenni az asszony életét.

Írta: Balogh Edina és Vig György

Nők Lapja 2002/46. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images