Kérdés: Válófélben vagyok. A házasságunk afféle első szerelemből született. Nagyobbik kislányunk nyolc-, a kisebbik négyéves. A dolog fájdalmas, de egyelőre úgy tűnik, sikerül emberi módon megoldanunk. Terveink szerint a gyerekek nálam maradnak, és nem kérjük a láthatás rendezését, hanem akkor mehetnek az apjukhoz, amikor ez mindnyájunknak jó, én nem akadályozom, ő nem erőlteti a dolgot. Nagyon szeretik az apjukat, és az apjuk is rajong értük. Itt kezdődik a baj. Anyám szerint (ő mindig is utálta a férjemet) a kapcsolatuk, mármint a gyerekeké és az apjuké, nem is normális. A kicsi mindig az ölébe mászik, és ő ott babusgatja, a nagy odasimul hozzá ültében, és a hajával csiklandozza az arcát stb. Mikor anyám látta, hogy ezek a dolgok nem nagyon hatnak rám, újabb megfigyeléseit közölte: fürdetés közben „odanyúl” a kicsinek, a nagyot dögönyözi az ágyban vasárnap reggel, amitől az nevetve sikoltozik… Összevesztem az anyámmal és barátnőivel, akik legutóbb súlyosan felelőtlennek neveztek, kérdezték, nem látom-e, hogy mi van a világban. Elképedtek azon az ötletemen, hogy ha a gyerekek is ráérnek, és az apjuk is, akkor ott is alhatnak nála, akár több napig, és hogy szerintem nyugodtan elviheti őket magával telelni, nyaralni. Még mindig nem hiszek az anyáméknak, de már időnként észreveszem magamon, hogy én is figyelem a gyerekeket és az apjukat, mérlegelve, hogy viselkedésük „egészséges-e” vagy sem. Ilyenkor megnyugszom, mégis félek, hogy ez az egész helyzet megronthat valamit a köztünk kialakult légkörben. Igazam van? Vagy csakugyan „naiv” és „tapasztalatlan” vagyok, mint anyámék mondják, és elmulasztok valamit gyerekeim védelmében?

Válasz: A gyerekek megrontásáról szóló, és az egész világsajtót bejáró hírek egyik, rendkívül káros mellékhatása, amiről ír. Régebben is előfordult, hogy lelkileg rossz állapotban lévő, csalódott házastársak, a válás során vagy a válás után kialakult helyzetben azzal vádolták egymást, hogy a közös gyereknek vagy gyerekeknek valamilyen formában ártalmára vannak, és ezzel próbálták a láthatást akadályozni, esetleg lehetetlenné tenni. E vádak között akkoriban is fel-felbukkant már a megrontás gyanúja. (Természetesen, vannak, voltak, lehetnek olyan esetek, amikor a gyanú alapos, de a vádaskodások nagy részében nem az.)

Mostanában ezek az esetek – az alaptalan vádak, vádaskodások esetei – mintha elszaporodtak, „divatba jöttek” volna.

Én úgy gondolom, hogy ha egy kisgyereket fürdetünk, minden testrészét meg kell mosnunk. És arról is meg vagyok győződve, hogy a vasárnap reggeli hancúrozás az ágyban – amiről Móricz Zsigmond olyan szépen ír élete regényében – csiklandozással és dögönyözéssel nem a helytelenítő szülői magatartásformák egyike. Libby Purves, a kitűnő angol írónő nagyon tanulságosan ír erről Hogyan NE legyünk TÖKÉLETES család? című, nemrég megjelent könyvecskéjében.

Idézem: „Néhány férfi úgy megretten a gyermekek elleni erőszakról szóló történetek hallatán, hogy nem meri megölelni a gyerekeit, különösen a lányokat. Ismerek egy férfit, nevezzük Micknek, aki aranyhajától piros cipős lábujja hegyéig imádja ötéves kislányát. Amióta azonban az utcájukban egy ittas mostohaapa majdnem megerőszakolt egy hasonkorú kislányt, Mick nem veszi a térdére a gyerekét. – Jobb neki így ebben a romlott világban -mondogatja. Az apa zavart és csalódott, a kislány nem érti, az apja miért pattan ki az ágyból, amikor ő reggelente odabújik. Az idő talán majd segít, de e pillanatban a helyzet elkeserítő. És ugyanez történik a társadalomban is. Az apák még elviszik a lányaikat úszni, de a lányaik barátnőit egyre kevésbé. Lázadásaink és zavarunk ellenére a pedofília esetei a boldogtalanság visszhangjait ébresztik a leghétköznapibb családban is.”

A visszaélés, az ártalom tehát sokszor úgy következik be, hogy valójában nem is történt semmi. Csak mi gyanakszunk, és a gyereket a gyermekelhelyezési per vagy a láthatási eljárás során arra akarjuk rávenni, hogy mondja azt, amitől féltjük. Adott esetben vádolja az apját. A gyerekek ki vannak szolgáltatva a velük együtt élő, és velük több időt eltöltő felnőttnek, és befolyásolhatók, képzeteink az ő képzeteikké válhatnak, és akár egy életre szólóan is megzavarhatják fejlődésüket. Olyan esetről is hallottunk már, amikor pszeudológia fantasztikára – kamaszkor körüli kóros hazudozásra – hajló nagyobb lányok „bosszút állnak” anyjukon vagy apjukon a válásért, a korlátozásért, vagy más egyéb okból, visszaélve a divatossá vált pedofília-vád hihetőségével. Pedig…

Pedig az apák szerető, törődő figyelmére nagyon nagy szükségük van a lányoknak.

Idézzük még egyszer Libby Purvest. Mit is mond az apák kedves, biztonságot adó udvarlásáról? „A lányok akkor lesznek nagykorukra magabiztosak, ha megkapják apjuk jóváhagyását. Az apának kutya kötelessége, hogy lányának első, odaadó lovagias hódolója legyen. Amikor pedig megjelennek a színen az első valódi lovagok, nem az a dolga, hogy nyárson sütögesse, mondjuk elhelyezkedési terveikről kérdezgesse őket, hanem hogy visszavonuljon, és csendben kisírja magát.”

Nők Lapja 1999/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images