Hányas vagy? Harmincas?! És még se társad, se gyereked? Akkor neked is több problémád van. Először is a világgal, amiért ilyen igazságtalan. Aztán a férfiakkal, akik vakok, gyávák – és egyáltalán, hol vannak?! Meg persze, magaddal, mert időről időre hajlasz rá, hogy azt hidd: ennek az egésznek te vagy az oka.

A látszat néha csal. Még szingliügyben is. Itt van például Enikő. Igen, látszólag ő a tökéletes szingli, aki elmúlt harmincéves, egy nemzetközi cégnél dolgozik – rengeteget – jár tornázni, hangversenyre, jó éttermekbe, nyelvtanfolyamra, kiállításokra. Szolárium, masszázs, fodrász, több ezer forintos fehérneműk, legalább tíz kosztüm, illatok, bőrtáskák. Még lakása is van, két nagy szoba, hófehér bútorokkal, narancsszín falak között. Ott szokott sírni. Hetente legalább háromszor álomba sírja magát, különösen, ha az esti filmben egymásra találnak a szerelmesek, ha esküvői meghívót kap, vagy ha valakinek a közelben kisbabája születik. Másnap reggel aztán a kozmetikai arzenáljából kiválasztja, mi mögé is rejtheti el legbiztonságosabban a sírásról árulkodó jeleket. Rejtőzködik. Mindenki magabiztosnak látja, céltudatosnak és sikeresnek, pedig bizonytalan, zavarodott és nagyon fél. Kényezteti magát, ez igaz, de csak azért, mert nincs senki más, akit kényeztethetne. Vagy aki őt kényeztetné. Az életéből fájdalmasan hiányzó dolgok helyett a megvehetőkkel vigasztalódik. Mert bár tudja, hogy egy új körömlakk nem az élet értelme, de olyan jólesik végre örülni valaminek! Kompenzál, mondanánk, de ne mondjunk semmit. Ne bántsuk!

Mindennap ugyanaz a reménykedés. Hátha ma, ha ma találkozunk, csak egymásra nézünk, és attól kezdve más lesz minden! Aztán este a sminkkel együtt letörlöm az egészet. Ma sem. Talán majd holnap…

Biztonságot akarnak

– Mindenki a biztonságra vágyik, legyen férfi vagy nő, ráadásul mostanság az emberek jelentős része nagyon nagy bizonytalanságban él – mondja Csák Annamária pszichológus. – A nők tanulnak, állást szereznek, igyekeznek azt megtartani, nem a túlzott ambíciók, többnyire inkább az alapvető biztonság miatt. De már ehhez is nagy erőfeszítések kellenek, mert másképpen nem lehet. Inkább kényszer ez, mint lehetőség. Ám ez az életforma nem kedvez a kapcsolatteremtésnek, az emberek, a nők magányosnak érzik magukat. Sokan megpróbálják ugyan ebben a helyzetben az előnyökre helyezni a hangsúlyt, de valljuk be, olyan sok előnye nincs annak, ha valaki egyedül van. Az emberek nem erre vágynak, hanem társra. Mindezzel együtt például a Bridget Jones-féle könyvek legalább nem a depressziós vonulatot képviselik, hanem kinyitják ezt a helyzetet, megmutatják, hogy akár nevetni is lehet rajta.

Csák Annamária szerint bonyolítja a kérdést, hogy a női életkor egyre kevésbé jelent biztos eligazodást az illető élethelyzetében. Kitolódott a felnőtté válás ideje, nem ritka, hogy valaki harminc körül is kamaszosnak mondható. Persze, a nők örökifjúságának végességére állandóan emlékeztető biológiai óra ketyegéséről azért ő sem feledkezhet meg.

Ne ülj otthon, mondják, menj emberek közé! Jó, rendben, én megyek is, de mindenütt ugyanazt látom. Párokat, akik fogják egymás kezét, ülnek az autóban egymás mellett, teáznak, sietnek, megbeszélik, vegyenek-e spenótot vagy inkább brokkoli kellene. Úgy érzem magam, mint amikor új csizmát akarok venni, és mintha minden nőnek jó csizmája lenne. Az ember mindig azt veszi észre a világból, ami foglalkoztatja éppen.

Megint elölről?

Tóth Karolina Kaposvárott él, pénzügyi területen dolgozik – de azért nem bankigazgató! – és ahogy tetszik: még csak huszonnyolc éves/már huszonnyolc éves. Ő is szeretne gyereket, de még nem ez a kívánság áll az élete középpontjában.

– Tízéves kapcsolatom ért nemrég véget, most nagyon nehéz egyedül. Riaszt a gondolat, hogy egy férfival újra elölről kezdjek mindent, üljünk be egy kávéra, randevúzgassunk. Leginkább arra vágyom, hogy jöjjön valaki, és vele ott folytassuk, ahol az előző kapcsolat befejeződött. Legyen valaki körülöttem, velem, valaki, aki nemcsak egy-egy részt ismer belőlem, mint a barátaim meg a családom, hanem mindent a magam teljességében. Persze tudom, amíg nem vagyok hajlandó ezekre a kezdőlépésekre, nem jutok semeddig, de most még nem akarom. Elég sokat dolgozom, járok konditerembe, aerobikra, tévézek, olvasok, még moziba is elmegyek, van társaság, akikkel találkozom, de azért a hétvégén az első vonattal utazom haza a szüléimhez, hogy ne legyek itthon egyedül. Van lakásom, és a családos barátnőim egy része kifejezetten irigyel. Azt mondják, én legalább akkor megyek haza, amikor akarok, nem kell főznöm örökké, kiszolgálnom valakit, én meg őket irigylem. Bár az a sok elromlott kapcsolat, a gyerekek, akiket azért szülnek meg, hátha megoldják, amire a szüleik nem képesek… Szerencsére a szülés még nem sürget, nem akarok azonnal és mindenáron gyereket, csak egy társat, aki biztonságot ad, akivel úgy élhetek, hogy közben maradhatok, aki vagyok.

Mi lesz ezeknek a történeteknek a vége? A végén mindenki, igaz, kis csúszással, de megtalálja a maga párját? Vagy nem? Ki tudja? Hiszen ezelőtt nemigen volt arra példa, hogy harminc és negyven közötti nők ilyen nagy arányban éljenek párkapcsolat és gyerek nélkül. Van rá esély, hogy ennek a generációnak nagy része magányosan él, bármilyen szomorú is ez. Barátnők ugyan biztató módon ki-kidőlnek a „szinglisorból”, de biztosat nem lehet tudni. Hiszen a maiak a szinglik első generációját alkotják. Néhányan éppen emiatt félnek annyira, hogy bármire képesek, csak legyen valakijük. Belekapaszkodnak halvány reménysugarakba, megmaradnak link alakok mellett, tűrnek, nyelnek, várnak.

Szingli… Hogy utálom ezt a szót! Semmi köze hozzám. Csilingelő, heherésző, magabiztos. Ha hallom, mindig azok a nagy, kivágott papírfigurák jutnak eszembe, ami mögé lehet állni, bedughatod afejed rajtuk egy nyíláson, és úgy fényképeznek le, mintha te lennél. De nem én vagyok! Igaz, még mindig jobb, mintha vénlánynak hívnának…

Mégis, milyen legyek?

– Ha az ember egészséges lelkivilágé, akkor egészséges megoldásokban gondolkodik – mondja Csák Annamária. – Valahogy úgy, hogy, jó, jó, most egyedül vagyok, megpróbálok élni az adott lehetőségekkel, de azért ez nem lesz mindig így. A végletek nem segítik a párra találást, sem a depreszszió, sem a túlzott nárcizmus. Mindkettő riasztó, mint ahogy az is, ha valaki mindent azért tesz, hogy párt találjon. Gondoljuk meg, akaratlanul is hátralépünk, ha valaki túl nagy lépést tesz felénk. De a tudatosság mégis nagyon fontos. Az, hogy nyitottak maradjunk. Ha valaki metrón vagy buszon utazik, és teljesen lezár, a gondolataiba vagy egy könyvbe merül, nem néz senkire, egy idő után rá sem figyelnek. Kell egy kis kíváncsiság, figyelem. Tudom, az amerikai kultúrából érkező minták sok nőt megzavarnak, hiszen ott kezdeményező, direkt magatartásé lányokat látunk, és sokan azt gondolják, hogy talán ezt kellene csinálni. De vegyük tudomásul, hogy az európai kultúrában ez másképpen van! A férfiak ettől megriadnak, nem találják a szerepüket, meghátrálnak. Soha nem érdemes a személyiségünktől idegen magatartást felvenni, hiszen akkor megint nem olyan találja meg az embert, akinek ő kell. Egy kapcsolat kibontakozása bármilyen nehézkesnek tűnik is valaki számára, aki a teljes odaadásra vágyik, egy fontos folyamat. Jeleket kell adni és fogadni, végig kell csinálni a rítusokat, kialakítani a szimbolikát, építeni a kapcsolatot, mert csak akkor lesz erős. És végül is ez a cél, vagy nem?

Nem csak csodanők, nem csak csodabogarak

– Eloszlatnék egy tévedést – mondja Csonka Ágnes, aki egy éve zárta le korábbi kapcsolatát. – A különböző felmérések szerint a szinglik remekül élnek, jó állásuk van, átlagon felüli a fizetésük, és legfontosabb számukra az önmegvalósítás. Hát, én nem ebbe a körbe tartozom. És az ismerőseim sem… Sosem voltam vezető pozícióban, nem vagyok karrierista, nem értek az önmegvalósításhoz, az érdekeim érvényesítéséhez, talán kicsit lusta is vagyok ahhoz, hogy egy jó állást kiharcoljak magamnak, nem végeztem egyetemet, egyszerűen üzletkötő vagyok. Egyébként mostanában nemcsak párt keresek, hanem munkahelyet is, mert állástalan lettem…

Vannak a függetlenségnek kellemes oldalai is: azt csinálok, amit akarok, nincs mellettem egy féltékeny fiú, aki számon kérné, mikor, hová megyek. Kialakult az önálló életem, és ez jó, de azért elég sok szomorú pillanatom van. Nyomasztanak az elvárások, mert nálunk még mindig ferdén néznek egy nőre, ha harmincévesen még nincs családja. Van olyan barátnőm, aki harminc fölötti, együtt él valakivel, talán gyereket is szül majd neki, pedig nem szereti igazán, csak nem mer kilépni a kapcsolatból, fél, hogy nem lesz társa, hogy lekésik a családalapításról. Közben pedig az igaziról álmodozik, és megőrül ebben a kettősségben… Szinglinek lenni nem új jelenség, mindig is voltak társtalanok, de egyre többet foglalkoznak velünk. Talán nálunk is sokkal jobban elfogadják majd, hogy azért, mert egy huszon-harmincéves lány egyedül van, még nincs vele különösebb baj. Örülök a szingli rovatotoknak, mert jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül.

Ági bevallja, hogy még mindig a fehér paripán érkező herceget várja, és bár egy két csalódás után valamelyest megkeményedett a lelke, mégsem törtek össze romantikus álmai. – Nem könnyű az ismerkedés. Próbálok nyitott szemmel járni, de általában a megszokott társaságommal vagyok a megszokott környezetben, és kevés új inger ér. Pillanatnyilag nem ismerek olyan férfit, akire azt mondanám: ilyen legyen! Tudod, milyen lenne számomra az ideális férfi? Aki nem féltékenykedik, akivel akkor találkozunk, amikor kedvünk lenne hozzá, aki nem telepedne rám, viszont a tenyerén hordozna. Szerinted van ilyen fiú? Mert én egyre kevésbé hiszek benne…

Narancsbíbor naplemente várja a barna nyári alkonyt

A Nők Lapja szerzője, Balogh Edina a Szingli Szalon rovat állandó szereplője, Paár Petra egyik kitalálója. Edina saját élményeiből tett hozzá Petra alakjához, s bár sok tekintetben különbözik a kitalált alaktól, képes azonosulni vele, hiszen Edina ugyanúgy vár még az igazi társra, mint Petra.

– Szerintem az szingli, aki annak érzi magát – szögezi le Edina, aki elvált, és a válás után, harminc körülien a párkeresés időszakában van. – Nagyon sokan félreértelmezik ezt a fogalmat, van, aki a vénlánysággal azonosítja, vagy feministának gondolja a szingliket. Néha úgy gondolom, velem van baj, néha, hogy a világgal, időnként, hogy a férfiakkal. Nem jó, hogy képtelen vagyok a megalkuvásra, vagy komolyan csinálok valamit, vagy sehogy, és ez igaz a párkapcsolatra is. Nem vagyok képes hetvenszázalékosán szeretni, hiszen tudom, hogy százszázalékosan is lehetne… Sokan azért nem szállnak ki egy rossz kapcsolatból, mert félnek a magánytól. Márainál olvastam: van szelíd, jó magány, és van olyan, amelyik megfagyaszt. Csak vékony választóvonal húzódik e kétféle magány között… Ha sok kudarc éri az embert, hajlamos arra, hogy falakat emeljen maga köré, és jön a fagyasztó magány. Régen kereknek tűnt az életem, arra vágytam, hogy családanyaként hétköznapi, boldog életet éljek, de azután jött a csalódás, és elindultam a fagyasztó magány felé, ráadásul munkám sem volt, s mindent kudarcként éltem meg. Hosszú, melankolikus periódus volt.

– Hogyan lábaltál ki belőle?

– A családtagok, barátok mellettem álltak, de igazán nekem kellett elhatároznom, hogy változtatok. Eldöntöttem, hogy mindent elölről kezdek. Még új pályát is választottam, az újságírást. Persze, a függetlenségnek is vannak előnyei, például, hogy az időmbe talán tízszer annyi könyv elolvasása fér bele, mint egy háromgyerekes anyukának. Ugyanakkor arra vágyom, hogy előbb-utóbb én is háromgyerekes anyuka legyek.

– Keresgéled azt a fiút, aki a társad lehetne?

– Inkább abban hiszek, hogy eljön majd az igazi, és nem kell keresgélni. Él bennem egy kép róla, leginkább olyannak képzelem, mint egy barna nyári alkonyt… Biztosan ráismerek majd, és remélem, ő is megérzi, hogy én vagyok az a narancsos, bíbor naplemente, akire várt.

Írta: Hulej Emese és Fejős Éva

Nők Lapja 2003/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images