Néma gyereknek anyja sem érti a szavát… Persze, akkor érti – egészíthetjük ki az ősi szólást –, ha a szívével figyeli, ha minden rezdülését lesi. De mi történik azokkal a párokkal, akik olyan némák, mint az említett gyerek? Akik alig szólva élnek egymás mellett, és már nincs erejük, hitük a másik rezdüléseit lesni? Fel lehet oldani a két ember között feszülő fájdalmas csöndet?

– Valami nem stimmel minálunk – mondta idegesen egy csinos, fiatal kolléganőm. -Az utóbbi hetekben nem szól hozzám a férjem, mire én felhúzom az orrom, és egyre sértődöttebben hallgatok. Pedig a mi kapcsolatunk folyamatos beszélgetés volt. Munkáról, politikáról, szexről, a barátaink viselt dolgairól, mindenről. Meg kellene törnöm a némaságot, mert nagy baj lesz, ha így maradunk…

Egyetértettem vele, közben eszembe jutott az a fájdalmas beszélgetés, amelyet egy olvasóval folytattam néhány nappal ezelőtt. Olyan szomorú volt a néma kapcsolatban élő harmincas nő – se szavak, se gesztusok nem törték meg a házassága csendjét -, hogy hatására megkerestem Lovas Zsuzsa pszichológust, aki évek óta foglalkozik a párkapcsolatok „gyógyításával”.

Beszéljünk az érzelmeinkről!

– Nagyon gyakori jelenség! A munkám során naponta találkozom „néma” párokkal, azaz olyanokkal, akiknek a kommunikációja beszűkült – magyarázta Lovas Zsuzsa. – Elfogyott a pénz, a gyerek kinőtte cipőjét, ne kapcsold ki a tévét!, nézni akarom a meccset… Ilyen típusú mondatok ugyan elhangzanak, de semmi több. Az, hogy mi van veled (velem, velünk)?, mi van benned?, miért vagy rosszkedvű, frusztrált, ideges?, szóba sem jön. Ráadásul minél hosszabb a csend, annál nehezebb feloldani. Ugyanaz zajlik le, mint a csoportterápiákon: ha a terápia elején nem indul el valamiféle beszélgetés a résztvevők között, akkor már az sem mer (tud) megszólalni, aki netán azt tervezte, hogy beszélni fog… És ha két ember nem beszél érdemben hosszú ideig, akkor hogyan vágjon bele? Akkor már belép a gát: „arról meg minek (beszélni), akkor meg minek (beszélni)… Úgysem változik semmi”. Ezeket a mondatokat rendszeresen hallom. Az a legnagyobb baj, hogy nem tanultuk meg az érzelmeinket felismerni, nevén nevezni, kifejezni. Nem tudunk róluk beszélni! Hiszen ez is valamiféle tanulási folyamat eredményeképpen jöhet létre (nemigen segít az iskola), amely akkor kezdődik, amikor az anya veszekedés vagy pofon helyett azt mondja a kisgyerekének: most szomorú vagyok, mert te…, most elkeseredtél, mert az óvodástársad…. Egyszóval akkor kezdődik, amikor a szülők nevesítik (meg merik fogalmazni) az érzelmeket.

Egyre csak veszekszem

Most pedig ugorjunk vissza a szerkesztőségben járt harmincnyolc éves szülésznő történetére! O olyan házasságban él, amelyre a felületes szemlélő azonnal rávágná: hú, de jó! A családjának szentelheti az életét, a férje eltartja, szép házat építettek egy vidéki városban. Ez a látszat. És a valóság? Hallgassák!

– Feleslegesnek érzem magam, de erről nem tudok beszélni a férjemmel. Mert mi az utóbbi évben (években?) úgy beszélgetünk, hogy én elszánom magam, most komolyan elmondom a magamét, de ő nem válaszol semmit. Erre én veszekszem. Néha rondán, máskor sírva. Ennyi. Nemrégiben észrevettem, hogy mindig  ugyanazt mondom tehetetlen dühömben… Azután másnap reggel megbánom, kesergek, sírdogálok, hatalmas nullának érzem magam, utána vad terveket szövök, hogy mit kezdjek az életemmel. Majd nekiállok főzni, délután kikérdezem a kisebbik gyerek leckéjét, este a férjem nézi a tévét – szex alig – én pedig rágom magam tovább.

– Miért nem dolgozik? – kérdeztem tőle.
– Azért maradtam otthon az első gyerekünkkel, mert koraszülött volt, sokkal több törődést, igényelt, mint az egészségesek. Közben építkeztünk, rengeteget dolgoztam én is. Ma már makkegészséges a nagyfiam, tizenöt éves, jól tanul, udvarol, nincs szüksége rám. De már a kicsi fiunk is tízesztendős! Ő versenyszerűen sportol, alig van otthon. Felesleges vagyok, nem értek semmihez! A hivatásom annyit fejlődött az eltelt évek alatt, hogy nem tudok visszamenni, gondoltam arra is, hogy egy bölcsődében keresek munkát. Csakhogy attól, hogy dolgozom, nem lesz jobb a házasságom! De ez az év fordulópont lesz: el fogom érni, hogy a férjem szóba álljon velem. Mi nem élünk együtt, csak vagyunk egymás mellett…

Hallgattam őt, közben eszembe jutottak az utóbbi hónapok hasonló beszélgetései. A csinos, harmincéves menedzsernő, aki arról beszélt, hogy a házasságát egy kollégája tartja össze, mert vele minden gondját meg tudja osztani:

– Ő csúnya, számomra nem férfi, a férjem magas és jóképű! -magyarázta. -A párom nem törődik a munkahelyi gondjaimmal, a kollégám minden rezdülésemet ismeri. Nekem ahhoz, hogy jól érezzem magam a házasságomban, ő is kell! Az egyik férfi ismeri a gondolataimat, a másik meg a szerelem…

Az az idős hölgy is megfordult a fejemben, aki könnyek között mesélte, hogy csak most, a nyugdíj-összezártságban vette észre, hogy a párja durva és tele van lefojtott dühvel.

– Éveken át hajnalban indultunk, este értünk haza, lekötöttek a gyerekek, alig beszélgettünk. Ötvennyolc évesen jöttem rá arra, hogy nem ismerem azt a férfit, akivel élek – mondta keserűen.

Dobjuk el a „lemezeket”!

– Aki családi házban él, az tudja, hogy mindig akad bütykölnivaló – mondta Lovas Zsuzsa. – Hol a csapot kell megjavítani, hol a kapuzárat, majd jön a festetés… Csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha szüntelenül teszünk érte. Ugyanígy működnek a párkapcsolataink. Figyelni kell a társunkra: mi van vele, mi történt benne? Érdemes energiát fektetni abba, hogy egy gyertyafényes vacsorán egymásra csodálkozhassunk, érdemes együtt megnézni egy jó filmet vagy egy színházi előadást, hogy megbeszélhessük a látottakat, érdemes venni egy üveg bort, hogy kettesben elkortyolgatva rájöhessünk, jó együtt. Ápolni kell a kapcsolatunkat is!

– Sokaktól hallottam, hogy a próbálkozásaik veszekedéssel értek véget.
– Ó, igen, de csak azért, mert nem tudunk elszakadni a „lemezeinktől”! Azokra az unásig ismételt- önsajnálatból fakadó – mondatokra gondolok, amelyeket a társunk már meg sem hall. Megint itt hagytad a piszkos tányért, nem figyelsz rám… Aki párkapcsolatban él, ismeri a saját „lemezeit”. Gyakran találkozom olyan esettel, amikor a nő úgy érzi, mindent megtesz a kapcsolatért azzal, hogy naponta pörgeti a „lemezeit”… Tévedés! A férfi ilyenkor általában hallgat, mert nem akar botrányt. Ha megpróbálkozunk a kapcsolatápoló beszélgetéssel, akkor figyeljünk a társunkra! Vajon mitől olyan, amilyen? Vajon hogy érzi magát mellettünk?

-A külvilág is gyakran oka a némaságnak. A munkánk néha oly sokat „kivesz” belőlünk, hogy nincs kedvünk otthon beszélni, vagy történik valami, amitől úgy érünk haza, mint egy dinamitgolyó.
– Sőt, az is előfordul, hogy magunk sem ismerjük fel, mi van a feszültségünk mögött! Csak azt érezzük: hazaérek, felrobbanok. Ha ilyenkor a társunk azt mondja, nyugodj meg, akkor épp az ellenkezőjét éri el. Mi a megoldás? Az, ha együtt próbáljuk megtalálni a feszültség okát. Robbanok, mert afőnököm…, a kollégám, a boltos… A dolog lényege az, hogy fogalmazzuk meg a bajainkat, és együtt keressük meg a menekülési útvonalakat, a megoldást! Ehelyett a többség arról számol be, hogy rossz lelkiállapotban általában hallgat. Meg is magyarázza magának, hogy ez így jó mindenkinek. Pedig ha a feszültségértő és oldó „műtéteket” közösen végezzük el, akkor a külvilág hántásai nem elválasztanak, hanem összehoznak. A párterápiák legfontosabb tapasztalata az, hogy soha nem késő elkezdeni a beszélgetést! Mondjuk holnap, vagy még ma, ha hazaérsz!

Nők Lapja 2003/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images