Egy szobor ihlette — vallomása szerint — a szerzőt, Maróti Lajost, Az utolsó utáni éjszaka című drámájára. Giordano Bruno szobra a római Campo dei Fiorin, amely előtt élete egy rendkívüli korszakában, ösztöndíjasként nap mint nap elsétált. Ilyenkor a fizikusi diplomával rendelkező író-esszéistát megkísértette a gondolat: végiggondolni a tudományos igazságért máglyahalált halt egykori szerzetes útját. Elképzelte magában, hogyan vitatkozott volna a világegyetemről vallott dogmák elszánt tagadója, a szabad természettudományos gondolat XVI. századi úttörője azzal a férfival, aki éppen a dogmákon alapuló világszemlélet védelmére emeltetett a pápai trónra. Giordano Bruno és VIII. Kelemen elképzelt találkozására Maróti Lajos látomásában, téren és időn szinte kívül, a halálos ítélet végrehajtására kitűzött napot követő éjszakán került sor. (Ezen a ponton az „abszolút történelmietlen játék”, ahogy Maróti saját drámáját jelöli, találkozik a történelmi valósággal: Giordano Bruno máglyahalálát valóban egy nappal elhalasztották; a tudományos gondolkodás vértanújának át kellett élnie az utolsó utáni éjszakát.)
Hiszem is, nem is, a kezdő drámaíró önvallomását: hiszem, hogy az ötletet a bronz-hőstől kapta, de nem hiszem, hogy az ihletet, a darab tulajdonképpeni témáját a véletlen ajándékozta. A Maróti Lajos felvetette probléma felfedezéséhez nem kell a Campo dei Fiorin sétálni, „elég”, ha valaki itt és most él, ismeri a történelmet, tanúja és részese a gondolatok világméretű szabadságharcnak, s a vitáknak, amelyek kitöltik a gondolat úttörőinek életét. Mint ahogy fizikus léte, logikája, talán támaszt adhatott Marótinak a cselekményt alakító dialógusok felépítésében, tudománytörténeti motiválásában, de mellékessé válik, amikor a lényegről — a tudomány és a dogma párviadaláról, a tudomány igazság feltartóztathatatlan érvényrejutásáról, a felismert igazságok vállalásáról és az árulássá fajuló kompromisszum elítéléséről van szó. Dürrenmatt soha nem volt fizikus, Brecht nem volt markotányosné, Miller nem volt ügynök — Maróti sem szakmai, hanem szellemi őst keres Giordano Brúnóban. Ez azonban olyan nyilvánvaló, hogy nem szorul bizonyításra. Mint ahogy az sem, hogy a történelmi keretben zajló viták tanulsága — a kortársakhoz szól.
A dráma, amely először hangjáték formájában találkozott a nyilvánossággal, két nagy összecsapás köré kristályosodik ki. Bellarmini, az egykori társ és későbbi bíboros, Giordano Bruno első vitapartnere. A hit és a tudás válaszútján vele méri össze eszméit. Ez a szellemi párbaj azonban szélsőségesen egyenlőtlen feltételek között zajlik: Bellarmini, felfelé ívelő egyházi karrierje csúcsán, Róma küldötteként, egy a velencei dogé börtönébe zárt, a hatalomnak fizikailag kiszolgáltatott fogollyal mérkőzik, akinek további sorsa, kiadatása — amelyre a bíboros tiszte szerint törekszik — attól függ hogy vajon sikerül-e rávenni arra hogy bűnösnek vallja magát. Velence ugyanis gyanúsítottat nem ad ki, csak bűnösöket. Bellarmini fondorlatos érvei mögött az inkvizíció máglyái világítanak, Giordano Bruno mögött „csak” a tudományos igazság .fáklyája. S egy vitákkal, víziókkal, gyötrelmekkel terhes éjszakán, végül Giordano Brúnónak nem meggyőződése, csak ellenállása hajlik: magát bűnösnek vallva vállalja, hogy Rómában felel tanaiért.
A második szellemi párharcra az utolsó utáni éjszakán kerül sor. VIII. Kelemen viszont már nem az egyház tanait, csak hatalmi pozícióját védi, nem harcol, hanem alkuszik. Szabadságot kínál a halálraítéltnek, ha az beleegyezik, hogy ő — saját tudománya árulója, az életbe és árulásba belefáradt aggastyán — vállalja helyette a máglyát. Giordano Bruno azonban hű marad a maga, új tudományos korszakot nyitó, de korántsem végérvényes, és nem is megdönthetetlen igazságához. Felismeri, hogy nem az általa felfedezett tételek örök érvénye, hanem érvényesülésük szabadsága, a tudományos haladás és az igazság forog kockán. Nem tanaiért, hanem a gondolat jogáért védi meg Giordano Bruno a maga halálát.
A két polémia között ível a drámai cselekmény, és egyetlen mozzanata sincs a színműnek, amely feledtetné: ezért íródott. Ezt foglalja színpadi keretbe a mellékalakok szabályszerűen komponált rendje. Ezt motiválják az álomban megjelenő társak és hősök, nemcsak a szerelem emlékét megidéző Marcella, de a több mint három évszázaddal későbbi tudós utód, Albert Einstein is. Ez egyfelől erénye, másfelől gyengesége Maróti Lajos művének. Erénye, mert ezekben a vitákban valóban drámává forrósodik a játék, s az éles logikával végigvitt, gondolat-indító szellemi párviadalban sajátos helyzeti és színpadi energiát kapnak, még a sokszor végiggondolt, többször megfogalmazott eszmék is. De gyengéje is, mert a dialógusok köré komponált cselekmény-szövet nagyrészt megmarad a történelmietlen történelmi játék szintjén, mennyiségben több, gondolatban kevesebb és halványabb az egy estére rendeltetett cselekmény adagnál. A mérleg azonban ennek ellenére nem ingadozik. Maróti drámájának értékeiből nemcsak egy feszült, izgalmas estére futja, hanem a színházon túl gyűrűző vitákra is. Kevés olyan magyar dráma született az utolsó esztendőkben, amelyről ezt elmondhatjuk!
A Nemzeti Színházé az érdem, hogy felfedezte és vállalta, színpadra segítette Maróti bátor drámai gondolatát. Marton Endre pártfogása odáig megy, hogy szinte felnagyítja, az előadás méreteivel, stílusával, majdnem klasszikussá avatja a drámát. Remekül ráérez Az utolsó utáni éjszaka nagy szereplehetőségeire, és a parádés szereposztással — Avar István, Kálmán György, Básti Lajos mesterhármasával — színpadi és személyi hangsúlyt is ad a gondolatok csatájának. Ugyanakkor a látványos keret, amelyet Marton Giordano Bruno drámája köré komponált, helyenként — de talán legszembetűnőbben az álomjeleneteknél — a dráma struktúrájából következően is, kitöltetlen marad. Az egyes jelenetek artisztikus totálplánja helyett, a vitázók premierplanjára szűkített kompozíció által talán kevésbé lett volna „nemzeti színházi” az előadás, de a nézőt szorosabban kötötte volna e gondolatokhoz. Valószínű, hogy egy valamivel szikárabb, puritánabb stílusú előadás nyilvánvalóbbá tette volna, hogy Maróti drámája, igényében sem féligsikerült shakespeare-i, hanem jól induló dürrenmatt-i vállalkozás, amely minden eszményével és ítéletében a jelenben gyökerezik. Mint ahogy Gsányi Árpád a maga látványos, de mégis szigorú, a lényegre redukált díszleteivel ezt érzékelteti. Ugyanakkor Scháffer Judit, akinek ruháiról évek óta csak felsőfokban szóltunk, most — érzésem szerint — terveivel túlzottan „megemelte” a színpadi látványt.
Drámaíróként az ország első színházában indulni — megtiszteltetés. Maróti Lajos nagy sikerű bemutatkozása azt bizonyítja, hogy a színrehozás bátorsága és a rendező bizalma nem volt indokolatlan. Izgalmas és szép színházi estét köszönhettünk Maróti Lajosnak, Marton Endrének és a három főszereplőnek.
Földes Anna
Nők Lapja 1972/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum