Hubert de Givenchy világoskék szemeivel és őszülő halántékával leginkább egy legszebb éveit taposó hollywoodi szívtipróhoz hasonlít. A mindig kifogástalan eleganciával öltözködő, megnyerő modorú úriembert azonban csak annyi fűzi a filmvilághoz, hogy nem kisebb egyéniségeit öltöztette az évek folyamán, mint Grace Kellyt, Liz Taylort vagy az örök múzsát: Audrey Hepburnt. Hubert de Givenchy ugyanis divattervező.
Nálunk a neve azonban korántsem a divatszakmából cseng ismerősen, hanem sokkal inkább a parfümjei okán. Ruhakollekcióit, tervezői munkásságát csak a külföldi színes magazinokból ismerjük. 1992 azonban kétségtelenül Givenchy éve. Idén ünnepli ugyanis munkásságának 40. évfordulóját. Ebből az alkalomból rendezték meg az életművét bemutató kiállítást a párizsi Galliera Palotában.
Givenchy – mint minden igazán megszállott művész – gyermekkora óta készült szisztematikusan a pályára. Noha az édesapja jogászt akart belőle faragni, az anyai szív megenyhült a sorozatos ostrom nyomán és megengedte, hogy fia végül is a divatszakmát válassza. 16 éves korában jelentkezett rajzaival a II. világháború utáni Párizs vitathatatlanul legnagyobb mesterénél: Cristobal Balenciagánál, ő azonban nem fogadta. Helyette meg kellett elégednie Jacques Fath-tal, akinek a népszerűsége éppen a háború után érte el csúcspontját, ő alkalmazta a szalonjában – amolyan mindenesként. A lényeg azonban az volt, hogy a pályára került és egy igazán jó mester közelében dolgozhatott.
Munkája mellett a Képzőművészeti Főiskolán tanult rajzolni, mert úgy érezte, hogy a szakma több oldalról is megközelíthető és amíg Fath-nál minden lényegest megtanult a szabás-varrásról, addig a Beaux Artson a színek, az anyagok és a formák világáról tudott meg lényeges dolgokat. Az inasévek – ahogyan ő nevezi korai munkásságát – mély nyomokat hagytak a fiatal, kezdő mesterjelöltben.
A háború utáni túlélés mámorában Párizsban is kivirágoztak a nők és Jacques Path ünneppé avatta a divatot. Számos estélyt, partit, összejövetelt rendezett corbeville-i kastélyában, ahol Givenchy megismerhette a művészvilág színe-javát. Leckét kaphatott viselkedésből, öltözködésből, felmérhette azt az igényességet, a sztárok, a színésznők hordták azokat a ruhákat, amelyek Path műhelyéből kerültek ki. Jó iskola volt. Ezt hamarosan (1946-ban) a Lucien Lelong Ház követte, amely viszont a két világháború közötti Párizs leghíresebb szalonja volt. Itt olyan elődök nyomába lépett, mint Pierre Balmain és Christian Dior, akik szintén Lelong-tanítványok voltak. De nem sok időt töltött a Lelong Házban. Éppen csak annyit, hogy rákészüljön a következő négy évre, amelyet a legendás hírű Elsa Schiaparelli Szalonban töltött. Saját bevallása szerint itt lett belőle igazi szakember. Itt tökéletesítette mindazt, amelyet a különböző házakban a különböző mestereknél tanult. Itt lett nagykorú, önálló tervező.
1952-ben nyitja meg – családi segítséggel, saját műhelyét. A kor szelleme, a korai 50-es évek és Givenchy ízlésvilága csak felületesen találkozott. Később, a 60-as évek rendkívül kifejező, fiatalos, spontán stílusa, a szving, a hully-gully sem igazán az ő világa volt. Helyette megteremtette, felépítette a saját, emelkedettebb, visszafogottabb, elegánsabb stílusát. Két segítőtársa is akadt ebben a munkájában. Elsősorban a legnagyobb élő mester: Cristobal Balenciaga, akinek ugyan – szó szerint – sohasem volt a tanítványa, helyette azonban a barátságát élvezte. Kettejük legendás hírű barátsága egészen 1972-ig, Balenciaga haláláig tartott.
És itt álljunk meg egy pillanatra. Mert Balenciaga szerepe a francia divattörténetben meghatározó jellegű volt. Dior röviden csak így jellemezte: közülünk a legnagyobb. Givenchy sem mondott mást: amikor megismertem, rájöttem, hogy valójában semmit sem tudok a szakmáról. Amikor néztem, hogy hogyan próbál egy ruhát, egy kosztümöt, azonnal tudtam, hogy nemcsak egy divattervezőt, de egy építészt is tisztelnem kell benne. Ahogy érzékeltette az arányokat, ahogy helyre tette a vállakat, a csípőt és minden egyebet, az egy építész kvalitásait sejtette. Tőle tanultam meg egy életre szólóan, hogy melyek azok a pontok a női testen, amelyekre a ruhát fel kell építeni. Mindent neki köszönhetek.
Amikor Balenciaga – korára való tekintettel – elérkezettnek látta bezárni a szalonját, a legjobb és leghűségesebb munkatársait Givenchyhez irányította. Ezenfelül a vevőkörét is ráhagyta. A barátságnak ez a nem mindennapi formája elgondolkoztathat mindenkit, aki hajlamos arra, hogy kételkedjen az igazi barátságban.
De Givenchynek egy másik – nem szakmabeli – segítőtársa is akadt, aki hosszú évek óta inspirálja őt. Egy varázslatos szépség, egy nagy színésznő és egy rendkívüli ember, aki nem más, mint Audrey Hepburn. A Háború és béke, a My Fair Lady, a Reggeli Tiffanynál és a Római vakáció felejthetetlen hősnőjét 1953-ban ismerte meg Givenchy. Azóta tart legendás hírű barátságuk és azóta öltözteti őt minden filmjében a mester. És 1953 óta – mondja Givenchy – egyetlen centiméterrel sem változtak Audrey méretei! Billy Wilder filmjének, a Sabrina-nak a kosztümterveiért, amelynek szintén Hepburn volt a sztárja, Oscar-díjat kapott.
Hepburn, aki régen abbahagyta a filmezést, egyszer azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy: „egyetlen érdemem az, hogy 30 éve folyamatosan viselem Givenchy ruháit”.
Givenchy viszont így összegzi 40 éves munkásságát: „…örökös tanuló vagyok. Minden ruhapróbánál tanulok valamit. Ha egyszer erre már képtelen leszek, abbahagyom.”
Aki valamennyire is járatos a divat világában, az tudja, mennyire rövid életűek az egyes divathullámok. Jönnek, mennek, hiszen éppen a változások éltetik. Hubert de Givenchy valami biztonságot, valami fogódzót jelent ebben a mozgásban. Neve egyet jelent az eleganciával.
Hámori Judit
Nők Lapja 1992/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Hubert De Givenchy 1961-ben (Tony Vaccaro/Getty Images)
