Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kíván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
(Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak — részlet)
Napjaink divatos nosztalgiahulláma a tárgytalan, ködös, merengő múltbavágyódás lelkiH1H rokonait a századforduló művészeiben, Adyban, Csontvázban, Krúdyban keresi és találja meg. Közéjük tartozik Gulácsy Lajos, a különös, vonzó, fantáziagazdag, egész életében magateremtette álomvilágban élt festőművész, a magyar szürrealista törekvések zseniális őse is, aki ha élne, most lenne száz éves. Saját korában idegen volt lényében és művészetében egyaránt, bár művészetét éppen legnagyobbjaink — Ady Endre, Juhász Gyula — igen nagyra értékelték. Rövidre szabott, tragikus életében az első világháború előtti Európa magányra, visszahúzódásra kényszerítette. A szinte beteges elidegenedés volt előidézője örökös múltbavágyódásának is. „Én félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát.” — írja. „A művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemes fém…” A „hazug, édes álomképek” káprázata, a múltbafordulás igézete a kor legnagyobb művészeit, Proustot, V. Woolfot is fogságban tartotta, s arra késztette, hogy az emberi lélek mélységeit tárja fel. Ebben az értelemben Gulácsy művészete nagyon korszerű volt. Képeinek tartalma az általában borongás, sejtelmes hangulat, mely Krúdy műveivel rokon. A visszaálmodott távoli múlt emlékképeit az eltűnt idő költészetévé nemesítette.
Elsősorban lágy, egybemosódó, barnás, okkeres tónusokkal, hullámzó vonalvezetéssel fejezte ki önmagát, az alakok plaszticitását alig hangsúlyozta. A tudatos elrajzolások legérettebb művein is előfordulnak. Ezzel az akadémia merev szemlélete ellen lázadt, s ösztönösen fordult a kor főáramlata, a szecesszió és a preraffaelita mesterek felé. Ok vonzották fiatalon álmai földjére, Itáliába, mely haláláig megfogta. Az északitáliai kisvárosokban és Velencében találta meg ösztönző forrásait, mint egyik legszebb képe, az 1912-es Cadenabbia mutatja. Itália középkori és reneszánsz emlékei szünet nélkül foglalkoztatták. Az ember belső világáról, érzelmi életének szövevényéről szólt először a történeti, majd a saját képzelete teremtette meseköntösben. Ilyen ihletésű művei közül a legelső a Dante által megénekelt szerelmeseket, Francesca da Riminit és Paolo Malatestát megörökítő finom akvarell 1903- ból, mely már kiérett művészete minden jegyét magán viseli.
Olasz emlékeit sűríti az 1904- es Elhangzott dal a régi fényről, szerelemről című sejtelmes kép. A szerzetesi ruhában megfestett önarckép klasszikusabb hangvételű, színértékei lefokozottak.
A dekadens szimbolizmus és az olasz 14—15. századi festészet különös visszaálmodása teszi remekművé Varázslat c. festményét, melyen a hódító illatot jelző füstölő imbolygó füstszalagjai hangsúlyozzák ki a lágyan hullámzó formákat.
Gulácsy festményei érzelmekben egyre gazdagodnak, mélyen elgondolkoztatok, mint az Extázis, a sejtelmes Szláv jósnő, a borongós Elmúlás, a Kalapos férfi és gyászkendős nő, az egészen sötét színekkel festett őszi vasárnap Normandiában. Az osztrák szecesszió legnagyobb mesterének távoli hatását őrzi az erősen szimbolikus Ravatal.
1906-ban Párizsban járt, ahol elsősorban Watteau és a rokokó világa jelentett meghatározó élményt számára. Nőalakjai, sétáló figurái ez időtől kezdve magukba olvasztották a rokokó hangulatát is. Káprázatokkal telt alkotómódja összecsengett Watteau játékosságával. A mese iránt különösen fogékony volt, létrehozta saját, dekadens veretű, feminin mesevilágát, Na ’Conxypant. amelyben — groteszk torzítással — kora társadalmi valóságát is kifigurázta.
Gulácsy alapjában tragikus életérzését ez a naiv, játékos, fantasztikus mesevilág ellentpontozza, s ebben rokon kora nagy íróival, Maeterlinckkel, Strindberggel, Balázs Bélával. A baljós 1914. évhez közeledve egyre erősebben vágyódott — menekült — a múltba, míg az első világháború ketté nem törte magasba lendült alkotói pályáját. Súlyos érzelmi és értelmi válságba került, amelyből többé nem épült fel. A lipótmezei ideggyógyintézetben ápolták 1932-ben bekövetkezett haláláig.
Brestyánszky Ilona
Nők Lapja 1982/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum
