Konfliktusok szülők és kamaszok között – Így kezeljük a kirobbanó vitákat

Kérdés: A saját bőrömön érzem a „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” mondás igazát. Negyvenhárom éves nő vagyok, tizenhat éves fiamat nyolc éve egyedül nevelem. Eddig különösebben nagy problémák nem voltak, sőt, talán most sincsenek, a fiam másodikos gimnazista, egy kicsit lusta, de nem tanul rosszul, hazajár, nem csavarog. Viszont körülbelül egy éve mindennaposak köztünk a minden csip-csup dolog miatti parázs viták. Az úgynevezett kamaszkor minálunk azzal jár, hogy amit én mondok, az mind hülyeség, értelmetlen, mi közöm hozzá stb. Napi tíz órát dolgozom egy német cégnél, feszített munkakörben, és az elmúlt nyolc évben igazán komoly kapcsolatom sem volt, főleg azért nem, hogy meg ne zavarjam a gyerek lelki fejlődését. Tudom, hogy viselkedése természetes velejárója a kamaszkori elszakadásnak, de félek, hogy az egyre gyakoribb és hevesebb veszekedések teljesen eltávolítják tőlem az eddig melegszívű és ragaszkodó fiamat. Egyre magányosabbnak és depressziósabbnak érzem magam, és ez tovább ront a helyzeten. Sokan azt mondják, miért tűröm, hogy így beszéljen velem, de ha visszaválaszolok, csak olaj a tűzre, és soha nem látja be, miként viselkedett – tehát nyelek. Szeretném megállítani a helyzet elfajulását. Kérem, segítsen! Mitévő tegyek?

Válasz: A kamasz nemcsak robbanásszerű testi fejlődésen és változáson megy át, hanem gyors és erőteljes szellemi érésen is. Ennek következtében hirtelen karikatúraszerűen kezdi látni az eddig szeretett felnőtteket is maga körül, és ettől ő maga is szenved. Nem tud nem ítélkezni, nem tud nem szemtelen lenni, hiszen a változásnak ebben az időszakában folyamatosan túlhúzott, izgatott állapotban van. (Sokan ezt az időt második – vannak, akik harmadik – születésnek is nevezik. Az első születéssel egy elkülönült kis test jött a világra, most pedig egy elkülönülő személyiség készül megszületni. A születés meg a szülés pedig mindig fájdalommal és „sérüléssel” jár.) Tudnia kell, hogy a folyamat teljes családban is pontosan ugyanígy zajlana le, a viták, veszekedések, letorkollások ugyanilyen fájdalmasak lehetnének, legföljebb a helyzet súlya oszlana meg a szülők között.

A kamaszkor tehát nemcsak önöknél jár azzal, hogy amit mond, „az mind hülyeség, értelmetlen, mi közöm hozzá”. Erre szokták azt mondani: amit tehetünk a kamaszért, az az, hogy elviseljük a jelenlétét. És itt mind a két dolog fontos: elviselünk valamit, amit nem könnyű elviselni, és ezzel lehetővé tesszük, hogy a kamasz – esetleges kibírhatatlansága ellenére – velünk legyen,jelen legyen a környezetünkben, mert ha ez nem is mindig látszik, változatlanul igényli a szeretetteli, sőt, gyengéd elfogadást, azt, hogy olyannak szeressük őt, mint amilyen. Ám ezt az igényét egyáltalán nem tudja kimutatni, sőt, esetleg elrántja magát, ha meg akaijuk simogatni.

Azt is el szokták mindig mondani, hogy kamaszt csak kamaszkora előtt lehet – és kell, kellene – nevelni. Igen, az eddigi hatások semmiképpen sem vesznek kárba. Ha eddig melegszívű és ragaszkodó volt a fia, bízhat benne – sőt, biztos lehet benne -, hogy a mostani veszekedések nem fogják öntől eltávolítani. Majd, később, ha lehiggad, visszatér. Külső megnyilvánulásaiban is, belül pedig (és most ez is csak ingerültté, még ingerültebbé teszi) most is melegszívű és ragaszkodó. Úgy gondolom, teljesen igaza van abban, ha nem megy bele a veszekedésekbe, de „nyelés” helyett én egy pillantással kísért, kissé elszomorodó visszavonulást, „közönyt” ajánlanék, esetleg ki is mennék a veszekedés színhelyéről, nem különösebben teátrálisan, de magára hagynám a benne dúló konfliktusokkal. (így reményem lehet arra, hogy idővel önmagának tesz majd szemrehányást. Az én szemrehányásom tényleg csak olaj a tűzre, és felmenti az önmagával való szembenézés alól.) Ha van erőm és intuícióm a humoros válaszra, a nem sértő fél-tréfára, ez a leghatékonyabb. Hatásos az is, hogy egyszerűen csak témát váltok, nyugodt hangon. Az is ajánlható volna, hogy amikor a nagyon fárasztó, tízórás nap után hazaér, előbb pihenjen le akárcsak tíz-tizenöt percre is, és csak azután menjen a közös helyiségbe, ahol vacsorához készülődnek. Ha lehet, ne próbálja a rövid együttlétet gyors számonkérésre, vagy még oly helytálló intelmek megfogalmazására fordítani. Hallgassa meg a gyereket, és beszélgessenek mindkettőjüket érdeklő, de közömbös dolgokról, ha lehet, evés közben. Aztán vonuljon vissza. Persze, ha a gyerek mondani akar valamit, álljon készen, hogy meghallgassa. Nem kell azonnal véleményt formálnia arról, amit mond, elég a szavakban csak alig-alig kifejezett együttérzés is.

És tudnia kell: ez az időszak múlandó. Egy-két-három év. (Jaj!) És az eddigi jó alapozás nem volt felesleges!

Ami a szakirodalmat illeti: nem helyes, ha egy szerző saját művét ajánlja. De nem annyira szakirodalomként javaslok egy régebben írt könyvecskét, mint inkább vigasztalásul, hogy idegen példákon is lássa, amit úgyis tud: ez a magatartás most természetes. Több mint tíz évvel ezelőtt a Móra Ferenc Kiadó Iránytű sorozatában jelent meg az a kis könyv – a Kamaszkor körül melyet a könyvtárakban biztos megtalál.

És még valamit. Biztos, hogy gyermeke melegszívűsége és ragaszkodása azzal is összefügg, hogy nem zavarta meg őt a belsőleg nagyon érzékeny kilenc-tizenegy éves kor körül azzal, hogy „idegent” hozott a családba. De azért fontos volna, hogy a saját életét is élje – hiszen fia is egyre inkább élni fogja a magáét-, és ezzel is egy kicsit szabadabbá tegye az egyébként szoros érzelmi kötődésből. (Ha ez az érzelmi kötődés most is túlzottan szoros, ez növelheti a kirobbanó viták hevességét.) Mindez nem azt jelenti, hogy a szeretetnek csökkennie kellene, csak azt, hogy ennek a szeretetnek most meg kellene tanulnia a „szabadon engedés” gesztusát. Könnyebben és kevésbé lázadozva munkálja ki gyermekünk a maga autonómiáját kamasz- és ifjúkorában, ha a mi személyiségünk autonómiáját is átélheti. Mindez nem valami „kötelező” partnerválasztást jelent; talán csak annyit, hogy ismerőseimmel, barátaimmal, barátnőimmel elmegyek színházba, moziba, tehát nekem is van külön életem, és ezzel őt is szabaddá teszem arra, hogy alakítsa a saját külön életét.