Bántalmazó gyerekek, nemtörődöm szülők és sarokba szorított pedagógusok

Kérdés: Hatodikosok osztályfőnöke vagyok. Az osztályomban két kislány nagyon jó barátságban van egymással. De rettenetesen akarnok, zsarnok a természetük. A többi lányt állandóan becsmérlik, megszólják hajukat, ruhájukat, viszályt szítanak régi barátok közt, és látnivalóan boldogok, ha sikerül valakit megalázniuk. Többször beszélgettem velük „hatszemközt” minderről. Ilyenkor tündérként viselkednek, és megígérik, hogy megjavulnak, bár látom rajtuk, hogy fel sem fogják, amit mondok. A múltkor kiállításra mentünk, a pénztárnál apróbb ajándéktárgyakat lehetett vásárolni. Az én két gyerekem lopott egy kulcstartót! Észrevettem, csendben szóltam, hogy tegyék vissza, és kint várjanak meg minket. Csendben elrendeztük az ügyet, még beszélgettünk is róla; persze, persze, mondták, és hozzátették, nem is értik, mi történt velük. Nehezíti a helyzetet, hogy az egyik kislány édesanyja az intézményünk vezetője a polgármesteri hivatalban. A gyerek időnként fennen hangoztatja, hogy az ő anyukája azt a pedagógust küldi el, amelyiket csak akarja. Amikor ezt elkezdte mondogatni, úgy döntöttem, hogy most már beszélgetek a szülőkkel. Az édesanya csendesen végighallgatta kissé szépített beszámolómat. Válasza megdöbbentett: ő nem törődik azzal, amit a lánya mond, nem kell komolyan venni a gyerekfecsegést, lehet, hogy a kulcstartót magától is visszatette volna, ha én nem lépek túl korán közbe. Ő bizony arra neveli a gyerekét, hogy megállja a helyét az életben, az ő gyereke jóval fölötte áll az osztálytársainak, és máskor ne is zavarjam ilyen semmitmondó ügyekkel. És most? Mi legyen a következő lépés? Várjak csendben? A másik gyerek szülei is hasonló gondolkodásúak. Igazgatónk azt mondta, egyelőre várjunk, lássuk, hová fajul a dolog. De én aggódva kérdezem: hová fajulhat? Mi az oka? Mi a teendő?

Válasz: A tíz-tizenkét éves gyerekek lopását szokták érzelmi hiányból fakadó lopásnak is nevezni. És általában nem tekintik „kriminális” cselekménynek. Sajátos tény, hogy ezeket a lopásokat többnyire nem a szegény gyerekek követik el, hanem épp ellenkezőleg, az olyan családok érzelmileg elhanyagolt gyerekei, ahol a pénz az irányító, a fontos központi érték (az ilyen gyerekek sokszor egészen pontosan tudják, hogy mi mennyibe kerül, és ez érdekli is őket). Ezeknek a gyerekeknek a szülei általában nem érnek rá arra, hogy gyerekeikkel együtt legyenek (illetve, ha esetleg ráérnének, akkor is sokuknak terhes ez az együttlét, unalmas, és inkább valamiféle programban továbbpörgetik magukat). A haj, a ruha kritizálása is ezt az értékrendet mutatja, a megalázásban vagy viszályok szításában talált öröm a belső bizonytalanságot jelzi, és az érzelmi elhanyagoltság miatti bosszúvágyat.

Ezt alátámasztani látszik mindaz, amit az édesanya mondott. Elhárítja, hogy szembesüljön gyereke problémáival, nem akar vele foglalkozni. Ilyenkor a szülők bűntudatukat a gyereknek juttatott pénzzel, drága holmikkal, vagy a gyerekbe szuggerált felsőbbrendűséggel – a hatalom és a társadalmi presztízs tudatával – próbálják eloszlatni.

Eszembe jut egy néhány év előtti amerikai vizsgálat. Azt vizsgálták, hogy a különböző értékrendekhez igazodó családok gyerekei lelki-érzelmi szempontból mennyire „egészségesek”. Hosszabb elővizsgálatok után háromféle értékrendet különítettek el. Az egyik az a családtípus volt, ahol a pénz, a vagyon a vezető érték. A másikban a társadalmi presztízs állt az első helyen. A harmadikban az érzelmi intimitás, hogy jól érezzük magunkat együtt, és különösebben nem hajszoljuk se a pénzt, se a hatalmi helyzetet. (Ami nem azt jelenti, hogy nélkülöztek, vagy valamiben hiányt szenvedtek.)

A vizsgálat eredménye meglehetősen egyértelmű volt: a lelki, érzelmi értelemben egészséges gyerekek a harmadik fajta családból kerültek ki, míg a másik két típus körülbelül egyenlő arányban neurotizálta vagy tette más módon deviánssá a gyerekeket.

Úgy gondolom, hogy eddig mindenben helyesen járt el. Helyes volt a hatszemközti beszélgetés, jól intézte el a kulcstartó ügyét (biztos vagyok benne, hogy a kislányok maguktól nem tették volna vissza, sőt, lehet, hogy még valaminek az elemelésével megpróbálkoztak volna, akár most, akár másik alkalommal), helyes, hogy beszélt az édesanyával -jó, hogy csendesen, sőt, szépítve számolt be az eseményekről -, és helyes, hogy az igazgatóval is megbeszélte az ügyet. Talán még a várakozás is helyes, de csak a következő eseményig.

Azt hiszem, én az önök helyében a legközelebbi alkalommal mind a négy szülőt egyszerre hívnám be beszélgetésre, melyen az iskola legalább három, de inkább négy emberrel képviseltetné magát. Az osztályfőnök – vagyis ön -, az igazgató (vagy helyettese), esetleg egy iskolapszichológus (ha van ilyen) vagy a nevelési tanácsadó felkért pszichológusa, és még egy tanár. Hogy súlya legyen a dolognak, és hogy az iskola képviselői is legalább annyian legyenek, mint a szülők. Lehetséges – csak ehhez közelebbről kellene ismerni a két gyereket meg az osztályt, hogy egy osztályfőnöki óra keretében is szóba hoznám a problémát. Kérdés, mennyire mer megnyilatkozni a többi gyerek.

Egyik iskolámban – igaz, hogy a gyerekek életkorát tekintve egy-két évvel később – az ilyen ügyek az úgynevezett osztálybizottság elé kerültek. Ez hat-nyolc választott gyerekből álló, félévente változó bizottság, amely az osztályfőnökkel együtt kéthetenként ülésezett, és intézte az osztály ügyeit, állást foglalt a problematikus kérdésekben. S akárkit meghívhatott az osztályból ezekre a beszélgetésekre. Van iskola, ahol gyerekekből, tanárokból és szülőkből álló iskolabíróság működik a panaszok meghallgatására és az ilyen ügyekben való állásfoglalás kialakítására.

Mindenesetre nem hagynám, hogy a két kislány az ön és az osztály kárára továbbra is ugyanígy csinálja ugyanezt.