„Őszbe csavarodott a természet feje, / Dérré vált a harmat, hull a fák levele…” Csalóka október volt az a száz évvel ezelőtti; hol melegen sütött a nap, hol meg hirtelen jött szelek tépték a fák ágait. Arany János, a felejthetetlen barát, Petőfi szobrának avatására készülve sétált a Duna szeles partján, kigombolta a kabátját, s oly végzetesen megbetegedett, hogy néhány nap múlva örökre elhagyta ezt az őt életében kevés jóval elhalmozó, de emlékét azóta is őrző kis magyar világot. 65 éves volt csupán.

Az évforduló alkalmából felkerestük dr. Sáfrán Györgyi tudományos kutatót, Arany János életművének egyik legavatottabb ismerőjét, hogy munkásságáról beszélgessünk vele.

— Arany Jánossal indult a pályám — róla írtam a szakdolgozatomat, mindig is az ő életműve volt a szívügyem —, de kezdetben mégsem vele foglalkoztam. Előbb tanítóképző intézeti tanár, majd egymás után két egyetemi kollégium igazgatója voltam. Ezeknek az esztendőknek a szépségét sem feledhetem, hiszen pedagógus családból származom, s valósággal belenőttem a tanításba. Egykori növendékeim — immár barátnőim — gyermekei közt még „szellemi unokával” is megajándékozott a sors. Több évtizedes diáktalálkozókon visszafénylenek pályakezdő éveim.

— Pedig a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárához már annyira hozzátartozik, mintha mindig is ott tevékenykedett volna…
— Pályám második felét — az 1948 óta tartót — már valóban ott töltöttem. Izgalmas a munkám. Régi nagyjaink kéziratai emberközelbe hozzák az alkotót. Milyen érdekesek például Vörösmarty sok javítással tűzdelt sorai, a köztük meghúzódó számokkal! Utóbb derült ki, hogy „lottérián” kereste a szerencsét, azért jegyezte be a lottószámokat. Petőfi kézírása viszont példásain szép és egyenletes. Aranynak írt leveleiben a meleg barátság diákos humorral párosul: „Meghaltál-e vagy kezedet görcs bántja imádott Jankóm, / vagy feledéd végképp, hogy létezem én is?” És milyen érdekes volt a félig még kortárs irodalomba a személyes benyomások révén betekinteni!

— Közben a magyar nőoktatás kezdeteiről is könyvei jelentek meg.
— Arany-kutatásaimmal párhuzamosan foglalkozom a nők hazai művelődéstörténetének kérdéseivel. 1963-ban jelent meg a Magyar Századok sorozatban Teleki Blanka és köre című 700 Oldalas kötetem, melyben Teleki Blanka — Karacs Teréz és Lövei Klára életének dokumentumait tártam fel; a kötet erdélyi vonatkozású része a Téka sorozatban is napvilágot látott. Gyűjtöm az egykori leányiskolák emlékanyagát is, amely majd a neveléstörténet kutatóinak ad felbecsülhetetlen segítséget. Ezúton is kérem az olvasókat: aki még lányiskolába járt, írja meg emlékeit és juttassa el hozzám!

— De a szívügy Arany János volt és maradt…
— Valóban. Évtizedek óta foglalkozom vele, s teszem ezt most nyugdíjas éveimben is. Levelezésének kritikai kiadósát rendezem sajtó alá, ez év karácsonyára a második kötet jelenik meg, de nagyjából kész van már a következő két kötet is.

— Mit is jelent a kritikai kiadás fogalma?
— A kritikai kiadásnál az adott művel, kézirattal, levéllel kapcsolatos minden körülményt feltárunk, s azt a kötet jegyzetanyagában közöljük. (Ezért olyan terjedelmesek ezek a kötetek.) Levél esetén például: ki volt a címzett, hol élt és mikor, milyen kapcsolatban volt a levél írójával, milyen alkalomból született a levél, kik azok a személyek, melyek azok a művek, események, akikről, amikről említés történik, és még sok minden, aminek utána kell nézni a korabeli sajtótermékekben, lexikonokban, a címzettek és mások levelezésében, munkáiban, természetesen a válaszokat is felkutatva, ha vannak. A jó kritikai kiadás valóságos tükre a kornak, s anynyj mindent felszínre hoz, mint a természettudós mikroszkópos vizsgálata. Olyan „apró munka” ez, ami nélkül a kutatás elképzelhetetlen, de amit a köztudat mégsem becsül eléggé.

— A jutalma viszont, hogy a kutató egészen benne él az adott alkotó világában.
— Ez esetben Arany Jánoséban, s ez valóban közel hozza személyét. Leveleiből derül ki, hogy ez a költőóriás úgyszólván „lopott perceiben” írt; élete nagy részét elvitte a kenyérkereset, a hivatali munka, amit hihetetlen alapossággal, lelkiismeretes pontossággal végzett. Akadémiai titkárként annyi hivatalos levelet írt, hogy a válogatott gyűjteménybe is 700 darab került… De ugyanilyen műgonddal tanított Nagykőrösön, s még előbb Szalontán, s volt jegyző, földmérő, foglalkozott tyúkperekkel, miközben gondolatait nagy művek foglalkoztatták, de azt a bizonyos „percnyi független nyugalmat” csak utolsó pár évében kapta meg a sorstól.

— Leveleinek egy része, mint tudjuk, megsemmisült. Ezeknek tartalmára miként bukkantak rá?
— Sajnos, a veszteség pótolhatatlan. A családi levelekről van szó, ezeknek nagy része égett el, amikor bombatalálat érte a Voinovich-villát. (Arany János László fiának felesége, amikor megözvegyült, Voinovich Gézához ment férjhez.) Szerencsére Voinovich még a levelek birtokában megírta háromkötetes Arany-életrajzát, s ebben bőven idéz belőlük. Ezeknek az idézeteknek, és a más címzettek birtokában lévő leveleknek alapján lehet valamennyire rekonstruálni a veszteséget. Nekem még sikerült az Arany család egykori közeli barátainak leszármazottaival is találkoznom.

— Ilyen találkozásból született Arany János és Rozvány Erzsébet című könyve?
— Igen. 1956 nyarán reszketős betűkkel írott levél érkezett Temesvárról. Az akkor 94 esztendős dr. Popovitsné Rozvány Gabriella küldte, aki gyermekkorában találkozott Arany Jánossal. Az idős hölgy édesapja, Rozvány György szalontai ügyvéd volt, s Arany barátja. Ö örökítette meg a költő szalontai korszakának emlékeit. Ennek a Rozvány Györgynek volt egy húga, Erzsébet, azaz Betti, aki tízéves korában Arany magántanítványa volt. „Egykori tanítványom emlékkönyvébe” címmel verset is írt neki. Bettit mély és tartós barátság fűzte az Arany családhoz, Juliska valósággal rajongott érte. Az Aranyéktól kapott leveleket Betti halála után unokahúga, Rozvány Gabriella őrizte, ezt a gyűjteményt közöltem 1960-ban megjelent könyvemben. Gabriella valósággal „megvárta” a könyvet: miután kézhez kapta, halt meg, 99 éves korában.

— Szalontán is fedezett fel Arany-rokont?
— Arany János Sára nővérének leszármazóttait. Egyikükkel sokáig leveleztem. Sajnos, a költőnek nincs leszármazottja, az egyetlen unoka, Szél Piroska („ki nevét a költő álmaiból vette”) 21 évesen halt meg.

— Még egy kérdést a Kézirattár Arany-anyagáról. Hogyan gyűlt össze, és milyen méretű?
— Igazi „aranykincs”! Több, mint kétezer darab. Az alapját képező gyűjteményt, Arany László végakaratához híven, özvegye ajándékozta az Akadémiának. A Voinovich-villa pincéjében is megmenekült pár láda, ajándékozás, vásárlás útján is kaptunk kéziratokat, aztán hozzánk került a Kisfaludy Társaság Ereklyetára is, ahol kéziratokon kívül még sok más egyéb is megmaradt, amit Arany Jánosné ajándékozott a Társaságnak, például Petőfi strucctolla. amit március 15-én a kalapján viselt, egy aranygyűrű, amit Petőfi ajándékozott Arányúénak, s a legfontosabb, a Kapcsos Könyv, mely néhány éve hasonmás kiadásban meg is jelent.

— Készül kötet a nagyközönség számára is?
— Arany János levelesládája címmel a Gondolat ad ki egy válogatást, én rendeztem sajtó alá. Cikkekben, tanulmányokban is sok mindent közzétettem a felkutatott anyagból, a Rádió számára pedik négyrészes összeállítást szerkesztettem a mostani évfordulóra. Közben a Toldiból színpadi változatot formáltam, jó lenne, ha a János vitéz és a Háry János után a megjelenített Toldi is szólhatna ifjúságunkhoz.

— Szüntelenül, fáradhatatlanul dolgozik.
— „Eliramlik az élet”, de míg tart, a munka tölti ki. Amit szenvedéllyel végez az ember, annál nem ismer időbeli korlátokat. Egyébként „orvosi felügyelet” alatt élek, fiatal orvosnő unokahúgom vigyáz rám. Testvéreim, és gyermekeim körülvesznek, nem panaszolhatom a családi kör hiányát. Elégedett ember vagyok, mert az Arany János-i cél szerint élhettem, s azt adhattam és adhatom tovább sokféle formában: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben: / ember lenni mindég, minden körülményben.”

Bozóky Éva

Nők Lapja 1982/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum