Amikor moszkvai barátainkkal összeállítottuk városnéző programunkat, kértem őket, hogy elsőként Gogol hajdani lakóházába vigyenek el. Nem mondtam ki, csak magamban gondoltam: jóvátenni valóm van Gogollal. Valami bűnbocsánat nyerés, vagy efféle – magam előtt is restellem.

Általános iskolás koromban, vagy tán első gimnazista lehettem, beneveztem egy olvasómozgalomba. Megadták a listát, mit kell elolvasni, aztán majd egy zsűri előtt bizonyságot teszünk világirodalmi tájékozottságunkról. És elnyerjük – vagy nem – a kitüntetés valamely (pléhből készült) arany-ezüst-bronz fokozatát. A listám elején Gogol állt. Nevezetesen A köpeny és Az orr című novella, valamint a Holt lelkek, és a Revizor. Ki is kölcsönöztem őket az iskola könyvtárából és nekiálltam az olvasásnak. És csak olvastam, olvastam, olvastam, olvastam — de fogalmam sem volt, hogy mit. Illetve igen. Ez áll kék papírral bekötött kis olvasónaplómban: „Akakij Akakijevics nagyon szegény ember. Hivatalnok a foglalkozása. Nagyon szeretne egy új kabátot. Vesz is, de ellopják tőle. Szeretné megtalálni, de nem sikerül. Megfázik köpeny nélkül és meghal. Valahogy feltámad (de lehet, hogy csak gondolja), és bosszút áll.” Hát ennyi. Ennyit értettem meg a világirodalom e szép, szimbolikus remekművéből, s ennél nem többet Az orrból, a Holt telkekből és a Revizorból. Nagyon remélem, hogy ma van tanár vagy tanárnő, aki elmondja az éretlenebb diákoknak e tragikus novella kegyetlen vagy éppen humánus mondanivalóját. Azt, hogy A köpeny az emberségesebb, melegebb élet szimbóluma, az egy pillanatra megérintett-elért boldogság. De hol keresse a szerencsétlen szürke kisember ellopott köpenyét, elrabolt életét? Kinél tegyen panaszt eseménytelen, örömtelen napjaiért, a sok megalázásért, nélkülözésért? Ki védi meg a kisembert, aki annyira senki, annyira nem fontos, hogy az már önmagában is tragikus. Megrendítő az a kétségbeesettség, tehetetlenség, vergődés, mely a novellából árad. Nem véletlen, hogy elsőként Arany János fordította magyarra, s gyakran használta az Akakij Akakijevics álnevet.

Ezzel a művel kezdődik el az orosz irodalomban a kisember ábrázolása, s Gogol nevével az orosz irodalom tündökletes korszaka, melyet Dosztojevszkij, Csehov, Turgenyev, Belinszkij, Herzen neve fémjelez, és Lev Tolsztoj koronáz meg.

Sohasem tudom a 19. századi orosz művészetet elfogulatlanul nézni. Puskin a költészetben, Gogol a prózában, Glinka, Csajkovszkij a zenében rögtön a klasszikus csúcsokon kezd. S még szembeszökőbb ez a dinamikus kezdet, ha figyelembe vesszük: Oroszország ekkor Európa legelmaradottabb állama, ahol a jobbágyfelszabadítás is a legkésőbben következik be. Erről is azt írja Csernyisevszkij: „A reform nem szüntette meg, csupán ravaszul elfedte, álarcba öltöztette a földesurak hatalmát parasztjaik felett.” Irodalma, zenéje ennek a középkorion elmaradott országnak nem volt, ha egy-két költőt számon is tart a filológia, európai hatásuk nem mérhető.

Puskin minden kezdet kezdete. Az európai hírnök.

Gogolról pedig azt írta a nagy realista Dosztojevszkij: „Mi valamennyien Gogol Köpenyéből bújtunk elő.”

Állok az egykori Tolsztoj-kastély bejáratánál. Rögtön leszögezném : ennek a Tolsztojnak semmi köze nem volt a nagy – író, Tolsztoj grófhoz.

A kapuval szemben fákkal, bokrokkal szegélyezett kis ligetben Gogol szobra áll. Gyönyörű, allegorikus szobor. Szinte csak egy köpeny, és a sugárzó értelmű, szép tekintet.

Életének utolsó négy évét töltötte e házban az író. Miután visszatért Olaszországból, ahová megpróbált gondjai elől menekülni, Tolsztoj gróf fogadta házába. A nélkülöző, beteg íróval szemben ez a gesztus már-már a humánum, a felvilágosultság látszatát kelti, de Alekszej Petrovics Tolsztoj katonai gubernátortól ennél mi sem állt távolabb. „Szócsövének”, célja megvalósítójának hívta moszkvai házába Gogolt, hogy az író népszerűségét kihasználva, rajta keresztül is megpróbálja érvényre juttatni „reform” elképzeléseit: a pravoszláv Oroszország katolizálását.

Házának földszintjén adott szállást a gróf az írónak. A cselédek között …

A szoba alatt nagy pince húzódik, ettől kifűthetetlen, jéghideg volt a „kabinet”. „Micsoda szoba ez — írta Gogol –, egész este fűtünk. Mégis reggel a kabátot kell felvenni. De csönd van… ”

A múzeum nagyon kedves, készséges igazgatónője bevezet Gogol szobájába. Fázósan bújok kardigánomba. Valósággal téli hideget áraszt a szoba, pedig nyár van.

Az ajtóval szemben, mint a kódexírók hajdani írópultja áll Gogol „íróasztala”. Mint Tolsztoj és Dosztojevszkij, állva dolgozott ő is. De Gogol még beszélt is közben. A szó szoros értelmében eljátszotta szereplőinek mondatait, műveinek szituációit, élénk gesztusokkal, arcjátékkal kísérte a mondatokat. Barátai írják, gyakran azt hitték, vendég van Gogolnál, hiszen három-négyféle hangot, élénk beszédet hallottak ki szobájából. De amikor benyitottak, csak a bundában, csizmában író Gogolt találták. Egyedül, munka közben.

Amit hangosan elmondott, azt apró betűkkel, a szavakat sajátosan rövidítve leírta, majd este nagy gonddal átmásolta. Amikor rajongói írói módszeréről kérdezték, azt válaszolta: legalább nyolcszor ír át mindent. Három napra, egy hétre is elteszi amit írt, utána elővéve ismét dolgozik rajta.

Ebben a szobában írta nagy műveit: a Revizort, és a Holt lelkeket. Mindkét témát barátjától, Puskintól kapta. A párbajban elhunyt költővel szemben Gogol kötelességének érezte, hogy halálos betegen is megírja a két művet. Úgy tudja a filológia, hogy a Holt lelkek folytatásán is dolgozott, de halála előtt néhány nappal kandallójának tüzébe vetette egyéb kéziratokkal együtt.

Végtelen magányosságban halt meg. Műveit megtagadva, önmagával meghasonlottan, társaitól elszakadva, nyomorban. Elméje sem volt egészen tiszta; utolsó idejében miszticizmusa elhatalmasodott.

A grófék teljesen magára hagyták. Amikor a tífusz tünetei jelentkeztek Gogolon, Tolsztojék el is költöztek a házból.

Halálos ágyához még a cselédek sem mentek be.

1852-ben hunyt el, 43 éves korában.

Koporsóját a moszkvai egyetem professzorai vállukon vitték a Danyilovszki temetőbe. Hamvait később a többi nagy író, költő, tudós és államférfi sírja között helyezték nyugalomra a híres moszkvai Novogyevicsi nemzeti temetőben.

Síremlékére Jeremiás próféta szavait vésték, mely szavak oly jellemzőek Gogol életművére:

„Keserű szóval fogok nevetni”.

Erőss Ágota

Nők Lapja 1982/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Fotó: Getty Images