Választott mestersége, hivatása és művészete a műfordítás. A magyar irodalomnak ez a hagyományokban gazdag mellékhajtása, amely mindig egy volt az eleven költészettel és amelyről mégis olyan keveset tud és beszél a közvélemény.

— Hogyan lesz valaki műfordító? — kérdeztük meg Rab Zsuzsát, az orosz, szovjet és német költészet fiatalon is ismert nevű, tehetséges fordítóját.
— Csak saját példámmal válaszolhatok. Tanárgyerek vagyok, apám klasszikafilológus, a költészet szeretetében nőttem fel. Már diákkoromban vonzott, izgatott a kérdés, hogyan szólalna meg egy, az iskolában tanult német költő — magyarul. Próbaképpen, a szemet-operáló hályogos kovács bátorságával fordítottam le az első néhány verset. Egyetemista koromban azután egyszer egy Lermontov kollokviumra készültem. Forgattam a jegyzetet, a köteteket és egyszer csak eszembe jutott, hátha elfogadna Trócsányi professzor „vizsgadolgozatnak” néhány Lermontov-fordítást. Hiszen, azzal bebizonyíthatom, hogy értem Lermontov költészetét. Szerencsém volt — a beadott versekre kitűnőt kaptam…

Így kezdődött másfél évtizeddel ezelőtt Rab Zsuzsa fordítói útja. Azóta szinte megállás nélkül kopog az írógép. Be sem meri vallani, hány regényt fordított. A prózafordítás lassú máglya, a vers gyors égés. Rab Zsuzsa az utóbbiért lobog. Prózai fordításai közül Csehov áll legközelebb szívéhez —, »mert minden novella olyan, mint egy vers, mert Csehovot fordítani — költői feladat«. Mert a műfordításban is elsősorban a költészet vonzza.

Attól tartok, megsértődik, ha nem kérdezem — saját verseiről. A válasz meglepő és vonzó, szerénységében öntudat és önismeret érződik.

— Fiatalon én is írtam verseket. Mint annyi műfordítóban, bennem is lappangott egy elfuserált költő. De szerencsére elég korán rájöttem, hogy jó fordítónak lenni több mint közepes költőnek. Mert a jó fordítónak színésznek is kell lenni, költőnek is, s természetesen: értenie kell a mesterségét.

— Színésznek?
— Igen. Hiszen mi egy másik alkotóművész gondolatainak, érzéseinek tolmácsává leszünk. Nem önmagunkat kell adni, hanem a művét.

A legszebb fordítások mindig a költő és fordító spontán találkozásából születnek. Legkedvesebb munkám máig is az a Rilke-fordítás, amelybe a magam gyönyörűségére fogtam bele.

— A jó műfordítás ihletét maga a mű adja. Mi lenne, ha keresnénk egy példát, kiválasztanánk egy szakaszt, vagy néhány verssort és megpróbálnánk ott nyomon követni a műfordítás születését?

Rab Zsuzsa először idegenkedik az ötlettől, azután kötélnek áll. A polcon tömött sorban állnak azok a verseskötetek, amelyeket, illetve amelyeknek egy részét, ő fordította. Kérésemre szinte gondolkodás nélkül emeli le a polcról a legkedvesebbet, Jeszenyin kötetét. S most kezdődjék a játék.

Az »Ifjúságod széthordta más« című vers első négy sora szó szerint így hangzik:

Ha téged kiittak is mások,
De nekem maradt, de nekem maradt
Hajad üveges füstje
És szemed őszi fáradtsága.

S most ugyanez, Rab Zsuzsa fordításában:

Ifjúságod széthordta más,
De megmaradt, nekem maradt
Hajadban a füstszín varázs
S őszi fénye fáradt szemednek.

— Az első sorban egy áttételesebb megoldást kellett választanom, hogy világos legyen maga a gondolat. A másodikban az ismétléssel a költő személyének igyekeztem hangsúlyt adni (de megmaradt, nekem maradt…). A harmadik sorban az oroszul természetesnek ható kép magyarul túl bizarrnak tűnt és Jeszenyinre, főként a kései versek korában nem jellemző a túl bizarr képalkotás. Néha egy megfelelő rokonértelmű szó megtalálása, egy képnek az eredetihez hasonló tömörítése a legnehezebb. Mert a fordító nem hígíthatja fel a költő sorait, s minden szójátékra meg kell hogy keresse a hangulatában hűséges magyar változatot.

— És hogyan költözik a lélek a versbe, vagy ha jobban tetszik, mi a munkamódszere?
— Rendszerint ötször, hatszor elolvasom a fordításra választott verset. Addigra nemcsak a gondolata, hanem a muzsikája is belémivódik. És majdnem mindig kiugrik az a két sor, kép vagy szakasz, amelyről azt érzem: ezt magyarul csak így mondhatná a költő. Ez a mag a biztosíték arra, hogy utána sorról sorra haladva megoldom a többit is. Ha elkészültem a szöveggel, többnyire pihentetem. Azután visszatérek, javítok, csiszolok a kifejezéseken.

— Nehéz mesterség!
— Ez a szépsége. A mesterségbeli része tulajdonképpen megtanulható. A formahűség nemcsak a klasszikus versformáknál lényeges, hanem a modern költészet fordításánál is.

— Mi volt a legérdekesebb műfordítói élménye?
— A téli szovjet út. Tizenöt esztendeje foglalkozom egy országgal, keresem és idézem a szellemét, a költőit, a színeit. Nagyszerű volt végre szippantani a moszkvai levegőből. Megismerkedhettem személyesen a mai szovjet költészettel. Barátságot kötöttem Voznyeszenszkijjel, Vinokurovval. Rozsgyesztvenszkijnék felolvastam Rekviemje magyar fordítását és Vinokurovval megbeszéltem, melyik versét válasszam egy készülő antológia számára. Mióta kint jártam, néhanyan a fiatalok közül expressz levélben küldik el nekem megjelent verseiket, vagy éppen a korrektúrát. És mikor nekiülök a fordításnak, mintha az ő hangjukat is hallanám. Műfordító számára ezért is nagy élmény az utazás.

— Mik a legközelebbi tervei?
— Jevtusenko szerelmesverseit fordítom, fiatal szovjet költők alkotásaiból válogatok, és közben állandóan dolgozom egy Prisvin-regényen. De legszívesebben egyszer egy esztendeig csak a magam kedvére fordítanék. Vagy folytatnám a népköltési anyag gyűjtését és fordítását, amit az Ékes fehér hattyú című kötetben, férjemmel együtt megkezdtünk…

— Hogyan dolgozik együtt a fordító férj és feleség? (Rab Zsuzsa férje Kormos István, lektor, költő és műfordító.)
— Egyik szobában ő, a másikban én. Akármelyikünk kész van, átviszi a kéziratot és felolvassa a másiknak. Előfordult, hogy egy egész versben egyetlen szó volt, amelyről magam is éreztem, hogy laza, nem a legjobb — de megalkudtam. Pista végighallgatta az egészet és azonnal »kiszúrta« ezt a henyébb szót, lazább megoldást.

Mesterség, hivatás, művészet? Mindez együtt. És milyen igaza van Rab Zsuzsának, amikor azt vallja: egy rangos fordító többet ad a magyar irodalomnak, mint egy közepes költő.

Földes Anna

Nők Lapja 1962/45. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József