A Tarna, amely nyáron térdig ér — március elejére egész Jászdózsa vad ellenségévé vált. Betört a földekre, be az utcákba, s a hinni nem akaró szemek előtt hömpölygött be az udvarokba, a pajtákba, a konyhákba.

A 4050 lakosú faluból az ár hatodik napján 2000-et ki kellett lakoltatni. A határ fele is víz alatt. Nem vigasz, hanem segítség kellett ide és kell majd az ár elvonulása után.

Honvédségi kétéltűek úsznak a házak között. A falunak ez a része csendes. A tanácsháza körül száraz sziget. Itt a védelem és a mentés főhadiszállása. A napközi udvarán fő a katonák ebédje, a tanácselnöknő előszobájában alszik a váltás. Egy iroda most a bolt, „kenyér és cigaretta itt kapható”. A katonák, rendőrök, a munkásőrök és civil segítők fáradtak, álmosak és minden csontjuk átfázva. De 2000 embert tudnak biztos helyen, emberéletben, a rohanó vízbetörés ellenére nem esett kár, és legkedvesebb fuvaruk az a busz volt, amely 30 gyereket vitt Jászapátiba — jó melegbe. A jászberényi 1278-as alakulat több mint száz embere állja itt a »vizet«. A kiskatonák tőlünk tudták meg, milyen nap van. De hogy a sok vízbenálló utca egyik eldugott házában még mindig benn maradt egy öreg néni — azt tudták. Fordultak és mentek érte. A kétéltű szovjet kormányosának már tolmács sem kell. Úgy ismeri a vízben álló utcákat, mintha a szülőföldje lenne.

A vigasz itt nem használ, csak a segítség. Ez igaz. Az embert mégis felemelő érzéssel tölti el a társadalmi összefogásnak itt észlelt példája. Bajban ismerni meg az embert. Bajban ismerni meg a társadalmat. Itt nincs olyan kimerült ember, aki ne ugorna az első szóra.

Nádor Ilona és Salamon Magda riportja

Nők Lapja 1963/12. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / FŐMTERV