A legkevésbé eszményi interjúalany. Régóta ismerem, tisztelem és igyekszem megfejteni egyénisége varázsát, szeretném rajtakapni azon, hogy zárkózott emberi eleganciája mögül kivillan egy kis lomposság, hanyagság, póz, esetlegesség, fölényesség vagy egyéb, gyarlóságról árulkodó jel. Néha az a benyomásom, hogy még sohasem tett fölösleges mozdulatot, nem ejtett ki több szót, mint amennyi az alapvető társas kapcsolatok mellett nélkülözhetetlen. De ez nem igaz. Mert ha így lenne, növendékei nem állították volna a korrektúra napjait, amikor halk ajtónyitással nyugalmat és biztonságot sugárzó vékony, magas alakja feltűnik, hogy néhány szóval, egyéniséget becsülő tekintettel megtisztelje munkájukat. Nemcsak azokét, akik már süvölvényként is ígéretei voltak a pályának, hanem azokét is, akiknek a tehetség parazsából kevesebb osztatott. Sokan kerültek hatása alá anélkül, hogy kényszerítette volna: úgy lássák a világot, ahogy az ő szeme-lelke-szelleme látja. Hallottam ilyenkor fanyar-mosoly mellett félszavas elismeréseket dünnyögni, hatása alól már kibontakozó növendékeknek, és tapintatos, halk mondatokat szólni a feladathoz ágaskodó, azt soha el nem érő tanítványoknak. És míg amott az egyenrangúnak mosolyogta elismerését vagy kifogását, emitt tapintatosan a legjobb részt kereste ki, hogy annak dicséretével vezesse rá az illetőt mesterségbeli fogyatékosságaira. Sosem láttam, hogy krétával, vagy ecsettel belejavított volna tanítványai munkájába.

Azt hiszem, ez az egyéniség-tisztelet az egyik nyitja annak, hogy akik valaha is közelébe kerültek, nemcsak beérték tűnődő, meggondolt kevés szavával, hanem hálásak is voltak lényegretörő, őszinte, sallangtalan magatartásáért.

Műterméből háromemelet mélységben a Dunára látni. Vajon van-e olyan zuga ennek a panorámának, amelyet ne költött volna újra? Most pihen az állványa. Nehéz interjúalany lesz, de hozzá kell kezdenem. — Mit mondana magáról a Mester, ha olyan valakinek kellene bemutatkoznia, aki nem ismeri?

— Egy szót sem szólnék. Nagy baj van, ha egy festő szóval vezeti be magát. Ott vannak a képeim. Ha azt mondja rá a néző, hogy nem tetszik, nagyon sajnálom. Ha azt, hogy tetszik, de ezt és azt kifogásolom, akkor belemennek a beszélgetésbe. De akkor sem akarnám olyan értelemben befolyásolni, hogy megváltoztassa a véleményét. A művészet szeretetére való nevelésnek nem ez az útja. Kiállításokra kell járni. Hagyni kell hatni a kép szellemét. Nem meggyőzés útján lesz valaki képbarát, hanem a nézelődés folytán érik meg arra. Nem akarom azt mondani, hogy a beszélgetés, a művészeti írások nem jelenthetnek roppant nagy segítséget a megértéshez. Különben azok is csak ott segíthetnek, ahol az emberi lélekben valami olyan képesség, sajátosság lakik, ami az illetőt alkalmassá teszi a mű befogadására.

Cseng a telefon. Felemeli a kagylót, mosolyog.

— Köszönöm. nagyon kedves vagy, de az én keresztnevem olyan, hogy még a családban sem ünnepeljük…

Aurél nap van. Eszembe ötlik, hogy önéletrajzi kötetében, („így éltünk Pannóniában”) azt írja: apját a névadásra Marcus Aurelius ihlette.

Nagy művésznél mindig érdekes a tehetség első állomása. Egy üveglapok közé szorított kis képet nyújt át. Talán az első balatoni rajza. Már ígéret. De még hosszú az út a beváltásig.

— Tizenkét éves voltam…

A hátlapon finom ceruzaírással: „Ezennel kötelezem magamat, hogy fiamnak, Bernáth Aurélnak január 1-ig két Koronát fizetek. Szerető Anyád.”

Ezután jönnek a középiskolai évek, kétesztendős ügyvédírnokság, Nagybánya, az első világháború, majd a vándorlások, a művésszé érés kora. De hiába keresnénk ez időből a képekben megnyilatkozó emlékeket. Mintha már ekkor kettévált volna benne az Önkifejezés készsége, összegyűjtve mondanivalóját a majdani író számára is.

Micsoda kínlódás lehetett katonának lenni!…

Apró szeme megvillan, keskeny ajka takarékos mosolyra húzódik.

— Tudja, abban a „békebeli világháborúban” a tisztek, a magamfajta önkéntest, ha művész volt, felkarolták. Volt egy vérszomjas ember, akinek a kiképzése alá kerültem. Hússzor fektetett a sárba. Amikor meghallotta, hogy festő vagyok, szeparált a társaságtól, és egy portrét rendelt, mellén összes kitüntetéseivel. Ellenőrizte is a hasonlatosságot. Kitette a portrét az ablakba, és figyelte, szalutálnak-e a bakák. Mivel az én jelenlétemben történt, láthattam, hogy ha katona ment el, felnézett a képre és tisztelgett. Ez megnyugtatta.

A katonaévek után Bécs következik. Esernyő-nyeleket farag elefántcsontból. Halk, monoton hangjából alig emelkedik ki ez a megjegyzés:

— Ebben vittem is valamire, elég keresett munkás voltam…

Egy sztrájk következtében munka nélkül marad. Ekkor köt életre szóló barátságot Déry Tiborral, aki azidőben Bajorországban élt. Aztán négy évig volt Berlinben, és még mindig nemcsak festő, hanem sokminden más is, mert élnie kellett, hogy festhessen. Tizenötféle foglalkozást űzött, többek között — mai szóval — reklámgrafikus volt egy esernyőgyárban. 250 ablakra festette fel, hogy „A Resi esernyők jók, könnyen használhatók!” Egy kiadós vihar, amely a betűket lekönnyezte, megfosztotta ettől a jövedelmétől. Akkor több száz alakos diorámákat farag a berlini sportmúzeumnak. Másfél méteres talapzatra 250 középkori páncélosvitézt, s nézőközönségét vési fából, majd indiánok csónakversenyét a folyón.

Ha nem olvastam volna írásait, akkor is feltűnnék, hogy a nővel kapcsolatban valami egészen sajátos, bensőséges érzések fűtik. Sosem egy úgynevezett szép arcot, testet kutat, nem a külső burok látványa ragadja meg, hanem a másik megértésének és megértetésének őszinte, belső kényszere. Különös, tiszta érzésekkel szól a nőről, akár róla beszél, akár általa közöl valamit. A legóvatosabban megfogalmazott kérdés is sutává sikeredik e téma körül, ám ami képein sejlik, interjúválaszában egyszerűen áll össze.

— Berlinben ismerkedtem meg feleségemmel, aki akkor orvostanhallgató volt. Később, amikor Pöstyénben állást vállalt, majdnem kizárólag az ő keresetéből éltünk. Reális asszony volt. Az ő segítsége nélkül, nem tudtam volna kizárólag a festéssel foglalkozni … Ez az időszak egybeesik az absztrakt művészettel való meghasonlásom korával. Hosszú, küzdelmes élet után jutottam el az alapok lerakásához. Feleségemnek egyetlen gondja volt, hogy kialakíthassam festészetemet…

Nőalakjainak arca elvonatkoztatott, de lénye nem. A „Merengő” a szép, tiszta, emberi boldogságot árasztja, a soha el-nem-érhetőt, a mégis létezőt. A „Festőnő” nemcsak méretre nagy, hanem ereje folytán is lenyűgöző. Lehetne férfi is, de talán éppen azért hat olyan meggyőzően, mert a nő által közvetíti a hivatás betöltéséhez szükséges erőt, elszántságot.

— Egy főiskolai modell volt… de láttam az arcán olyan elszántságot, amiből éreztem, hogy festő lehetne…

Vallatom a nőről, aki Vénusz, életöröm, keménység, élethez szükséges levegő, történelmi szimbólum és intimitást sejtető kapocs a világgal.

— Beszéljünk másról.

A könyvespolcról leemel egy kötetet: „Gólyáról, Helgáról, Halálról”. Legújabb könyve. Felüti és megjelöli a „Marili születésekor” című novellát.

— Ebben benne van, amit most még mondhatnék…

„…Veszek neked valami jó, puhaszálú hajkefét holnap. Kék nyéllel, ha van ilyen. Meg is fésüllek, ha éppen arról lesz szó. Tudod, anyád ilyenekhez igazában nem ért. Rá mindenben számíthatsz, de fésülni nem tud. Nyugodt lehetsz egyébként, vigyázok a kis fejedre … No, ébredj már, ismerkedjünk meg végre… Amíg nem nyitod ki a szemedet, nem mondhatom, hogy láttuk egymást. Pedig az éppen most volna esedékes. A megismerkedés pillanata ez! Rám lettél kiosztva — hallod-e…? Most már megvallhatom, egész éjjel akörül forogtam, lesz-e erőm, hogy fölneveljelek? Festő vagyok. Te még nem tudod, mit jelent ez. Ég és föld közt lebegek. Seholse vagyok. Egy ábránd tart életben, amit a szél is elfújhat. Pár éven belül itt a háború. Hová megyek Veled? Hol rejtselek el mindaz elől, ami ránk vár? S most, hogy világosodik, egyszerre csak, mintha nem érezném a gondokat. E pillanatban valahogy más ember lettem…”

Alice és Marili — a feleség és a leány — immár nemcsak személyeket jelöl meg, hanem sok bernáthi mű ihletője, közvetítője. Szokvány kérdést teszek fel: elégedett-e a sikerrel?

— A munkámmal sosem. De nem tűnődöm azon, mit festettem meg, csak azon, hogy mit szeretnék festeni. Jelenem nincs, csak jövőm…

A lexikonban mindenki olvashatja: 1895-ben született.

Három évvel ezelőtt a pártközpont emeleti freskóját festette. Magas állványokon dolgozott, magaszabta szigorú munkatempóban. Az ütem azóta nem változott, csak a téma és a helyszín. Az Erkel Színházban festi a Szentivánéji álom freskóját. Amikor erről szól, úgy oldódik fel, mint írásaiban:

— A világ legnagyobb darabjának tartom. Én javasoltam a színháznak. A földöntúlisága, édessége vonzó… Szép. Ebben a szóban minden benne van. Noha a bonyodalmak a mesével rokonok, mégis olyanokat mond el Shakespeare az emberi sorsról, ami miatt érdemes élni. A szívet, a lelkesedést, az élet misztikáját, felfoghatatlanságát — nincs még egy darab, ami így tudná realizálni. Boldog vagyok, hogy alkalmam nyílik a shakespeare-i gondolat szolgája lenni…

Nemrég kiállításán láthattuk életművét. Benne néhány óriáskartont is a Szentivánéji álomból. Bölcsesség, jókedv, egy nagy művész magávalragadó életöröme sugárzik róla.

Tűnődöm azon, amit beszélgetésünk elején mondott, hogy nagy baj van, ha egy festő szóval vezeti be magát. Csibészesen villan a szeme és mesélni kezdi:

— Fiatal koromban kimentem Kaposvár egyik dombhajlatában napnyugtát festeni. Két fa állt szemben a nappal. A fák körül szeszélyes kontúrok, szertelen villanások. Amikor megnősültem, feleségem nagybátyja eljött hozzám, s azt mondta: ezt a képet megveszem. A legközelebbi vasárnapra meghívott, odavezetett a már falon függő kép elé. Nézem, nézem a művemet új helyén, amikor azt mondja a gazdája: „Szép ez a kép, Aurélkám, szép, csak az egyik biciklistának a feje hiányzik …” Biciklistának, Guszti bátyám? De hiszen ez egy naplemente…

A képet nézni kell. Talán néha magyarázni is. De a jó képpel nem lehet betelni. És igazában nem lehet leírni sem. Mert amit le lehet írni, azt nem kell megfesteni.

Szemes Piroska

Nők Lapja 1972/45. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Bernáth Aurél festőművész az otthonában (Fortepan / Bojár Sándor)