Csak a témát ismertem, nem a drámát.

Medeát úgy, ahogy a mitológia átörökítette a világirodalomra. Euripidész Medeáját, azt a kolhiszi királylányt, aki a férje kedvéért otthagyta hazáját, családját, a szülőföld védettségét és rangja oltalmát, hogy kövesse Jázont gyermekeivel együtt, Görögországba. Idegenként, de nyitott szívvel érkezik Medea a civilizáció és kultúra magasabb fokán virágzó földre, amely azonban mégsem válik fogadott hazájává. És nemcsak azért, mert az őserdő vad pálmáját fojtja, szorítja a cifra új cserép, hanem azért sem, mert Jázon, megriadva a görög hagyományoktól idegen házasságtól, s az azzal járó bonyodalmaktól, érdekből eltépi kettőjük kötelékét. Megtagadja Medeát, és a korintoszi király lányával kezd új életet. Jázon árulása, s a maga asszony! hiúságán esett szörnyű sérelem az. ami Medeát bosszúra serkenti. Végletes és végzetes bosszúja — a gyermekgyilkos asszony szörnyű tette —, korunkban felidézve inkább hátborzongató, mint megrendítő.

S aki csak az eredetét vagy tartalmát ismeri a Medea-tragédiának, hajlamos rá, hogy múzeumba utasítsa a téma minden feldolgozását. A drámaírók és a rendezők azonban — valószínűleg a lélegzetelállítóan hálás, nagy szerep kedvéért — koronként vissza-visszanyúltak Medeához.

Euripidész Medeájának a mához szóló üzenete nagyonis világos. Nem a gyermekgyilkosság drámája, hanem az asszony! kiszolgáltatottság végletes tragédiája az, ami századokon át érvényes és izgalmas maradt. A hazáját, családját feláldozó, érzelmeiben és egzisztenciálisan is kiszolgáltatott, vérig sértett asszony, a kifosztott anya szörnyű bűnében voltaképpen ketten osztoznak — Jázon és Medea.

Grillparzer 150 esztendős Medeája nemcsak feldolgozásmódjában romantikusabb — ebből Keresztúry Dezső letisztult, dramaturgiailag is összefogott fordítása tudtommal le is faragott —, de azonos cselekmény mögött kirajzolódó jelentésében is módosult. A testben-lélekben kiszolgáltatott Medea velőtrázó jajkiáltása — az idegen asszony keserves panaszává lett. És ha meglepő is, korántsem érthetetlen, hogy színházainkat ez a Medea is vonzza. Vonzza talán azért is, mert Jászai Mari legendás alakításának, sikerének glóriája már ott ragyog a későbbi premierek felett.

S azért is, mert kitágult világunk, meggyorsult életünk, háborúban és békében — ha változott és szelídebb formákban is —, de sokszorosan újratermelte az idegenből hozott, vagy idegenbe szakadt asszony, a gyökértelen, csak egy férfiba kapaszkodó feleség konfliktusát. Eltekinteni tehát a probléma eleven, áttételes formában is léleknyomorító súlyától — a Medea téma időelőtti és indokolatlan holttányilvánítását jelentené.

A Katona József Színház felújítása óvakodik ugyan ettől, de csak habozva, bizonytalanul vállalja a téma mai arculatát is. Babarczy László rendezésében, talán éppen a kegyeletsértő aktualizálástól és vulgarizálástól való félelem következtében, győz a hűség a másfélszázados klaszszikus-romantikus modellhez. S hogy a cselekmény mégse riasztó példázatként nyerje el új színpadi életét — előtérbe kerül a hősök privát érzelmi világa, a görög díszletek közt bonyolított polgári háromszögdráma.

Nekünk, akik nem láthattuk Jászai Marit, s Euripidész Medeáját is ritkán, a Katona József Színház előadása kulturáltan közvetíti magát a legendát. Stílusosan, szépen, de sajnos túlságosan steril előadásban ahhoz, hogy megrendítsen. Grillparzer drámája tartalmában, szerkezetében voltaképpen látványos keret egy tragika jutalomjátékára. Kohut Magda, aki hosszú várakozással és nagyszerű tragikai adottságokkal érdemelte ki ezt a jutalomjátékot, nagy színészi alázattal közelített, nem is a szerephez, hanem az előadáshoz. Híres, szép orgánuma, példamutató beszédkultúrája minden elismerést megérdemel, de belső tüze nem lobogott eléggé ahhoz, hogy megfelelő hőfokra hevítse a tragédiát. Hogy felperzselje a figura-ébresztette mai közegellenállást, és elhitesse velünk — egy más kor más érzelmi karakterű asszonyaival —, hogy ez a vad, buja, szenvedélyes kolhiszi királylány, sértettségében és sorsa kiúttalanságában nem tehetett mást. Elfogadtatni nem lehet és nem kell Medea szörnyű tettét, de ha sikerült volna Kohut Magdának valóban jelképessé növelni az általa életrekeltett nőalakot, akkor a fejére sújtó ítéletünkben benne lett volna a döbbent és felzaklatott megrendülés is…

Mélyebben élte és élette át a maga drámáját Jázon, a kispolgári módon alkalmazkodó, hűtlenségével poklokat ébresztő egykori hős. Sinkó László görög jelmeze alatt nemcsak modern szív dobog, hanem egy nyugtalan, tépelődő huszadik századi idegrendszer is vibrál, s így az ő bűnös, de nem megmagyarázhatatlan választása — teljesértékű drámává nőtt.

Gobbi Hildának Gora rabszolganő és Agárdi Gábornak Kreon király életrekeltéséhez elegendő volt meglevő, gazdag színészi eszköztára. Ennél többre csak egy, a most bemutatottnál izgalmasabb, koncepciózusabb rendezői felfogás sarkallta volna őket.

Varga Mátyás komor, fenséges díszletei szépek, de mintha elszakadnának Grillparzertől, sőt, ellentmondásba kerülnének a két világ közt vergődő Medea konfliktusával is. A vad kolhiszi világnál magasabbrendű, fejlettebb civilizációjú antik Görögország helyett inkább csak a lélek sziklabörtönét érzékeltetik.

Medeával való budapesti találkozásunk — mit tagadjuk — némi csalódást hozott. De évezredes alakja még ebben a százötven éves köntösben és új rivaldafényben is eléggé kimagaslik ahhoz, hogy szembenézzünk vele.

F. A.

Nők Lapja 1972/51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: a Magyar Rádió stúdiója, Ibsen Peer Gynt című művéből készült rádiójáték felvétele Sinkó Lászlóval (Fortepan / Szalay Zoltán)