Drámaírót igazán mm csak színpadon lehet köszönteni. Az irodalomtörténet hódolhat monográfiával, az állam és a művészet márványszoborral, a toll embere ünnepi méltatással, de Thália papjai és szolgái — csak saját hajlékukban áldozhatnak. A közönség — csak tapssal ünnepelheti Moliére-t!
Hosszú ideig megingathatatlan biztonsággal tudtuk: Moliére propagálására Magyarországon nincs szükség, különleges alkalomra, ünnepségre. A felszabadulást követő évtizedben, amikor a hazai közönség nagy őrségváltása megtörtént, Moliére — Shakespeare-rel együtt — „háziszerzőnek” számított Budapesten. Tükrébe tekintve, felújításról felújításra más vonásokat, színeket fedeztünk fel: a Tartuffe után a Nők iskolája is nemzeti siker lett. Később azután megritkultak a találkozások: Moliére halálának 300-ik évfordulóján Budapesten csak a Nemzett,! Színház játszik Moliére-t, az Amphitryont, illetve a Kényeskedőket.
Aki a „nagy” — a méltán fogalommá lett — Moliére hősökre kíváncsi, ebben az évadban Szolnokon vagy Kaposvárott találkozhat velük. Dandin Györgyöt Székely Gábor, a szolnoki színház fiatal igazgató főrendezője, Tartuffe-öt pedig Kertész Mihály András, Kaposvárott diplomázó főiskolás idézte meg. Ez a színházi munkamegosztás elgondolkodtató, és talán indokolható is: a vidéki városok közönsége valószínűleg még fiatalabb — életkorban és nézőként is —, ott még többen ülnek a nézőtéren, akik először s éppen ezért frissebben, fogékonyabban, hiszékenyebben nézhetnek bele Moliére tükrébe. De ugyanakkor az országos és európai normák mindenütt érvényesek: mai Moliére-előadásokkal a mai közönséghez szólni, sehol sem könnyebb feladat.
Moliére és a modern színház perében a Székely Gábor rendezte előadás — perdöntő érvényű lehet. Nincs helyünk, módunk arra, hogy a Dandin György előjátékaként megrendezett Versailles-i rögtönzés bravúrosan friss dramaturgiai és színpadi megoldását elemezzük, de a történelmi korból kiemelt — ám nem történelmietlen — játék remek alkalom volt a társulatnak a számadásra. önmagukról vallottak a színészek, a nézők előtt zajló próbán, a maguk művész létének kérdéseire kerestek választ; majd ezt fogalmazták meg bizonyító erővel, a szünet és átmenet nélkül exponált Dandin György-előadásban is. A felfelé törekvő parasztlegény sorozatos sikertelensége ezen a színpadon valóban állásfoglaló, leleplező, mindvégig mulatságos, de ugyanakkor elgondolkodtató tragikomédia. Ez pedig nemcsak a markáns főszereplő, Polgár Géza, de mindenekelőtt a remekül együtt játszó társulat érdeme. Andai Györgyi és Csomós Mari egy estén kétkét szerepben remekelt, de érdekesen fogta fel szerepét Szombathy Gyula, Koós Olga és Peczkay Endre is. Székely Gábor forgatagos színpadán nincs holttér, pillanatnyi üresjárat: az expozíciótól a leleplezésig végig pereg, szinte sistereg a játék. A közönség pedig olyan önfeledten, annyi gyönyörűséggel hallgatta Moliére-t azon a vasárnap délutánon, amikor lent jártunk, hogy a nézőtér és a színpad kapcsolata is csak a legelismerőbb kritikát érdemli!
Kaposvárott Kertész Mihály Andrásnak nehezebb dolga volt. Hatalmas nézőteret kellett Moliére-rajongókkal vagy legalábbis Molié-re kíváncsi nézőkkel megtöltenie — és ez még a premieren sem sikerült teljesen. Pedig Kaposvárott érdemes színházba menni! De az igazság az, hogy a Tartuffe bonyolultabb mű is,’ többrétű az igazsága, és bonyolultabb a Tartuffeből ma is levonható érvényes tanulság: egyfelől a képmutatás, másfelől a hiszékenység Canossa-járása. A rendező törekvése — megőrizni a történelmileg hiteles kereteket, ugyanakkor korban is közelíteni a hősök világát a jelenhez — az első pillantásra a díszletek kettősségében tükröződik. Rögtön utána szíven, illetve fülön üt a kísérőzene, szándékos stílustörésében. Mindenesetre nem érdektelen gondolat, hogy a Moliére korabeli szalon, a Pauer Gyula tervezte színpadon egy kispolgári ebédlővel keveredik, s a Napkirálynak a színpadhoz csatolt páholyából egy kistisztviselői életeszményeket ápoló francia polgár szerény otthonába látni. Ez a kiinduló ötlet azonban megmarad ötletnek és nem fűti át eléggé az előadást. Emlékezni — évek múltán — valószínűleg nem erre fogunk, nem is az előadás korrektül megoldott részleteire, hanem kizárólag Verebes István Tartuffe-jére. Már a szereposztás is hagyománytörő, de Verebes István nemcsak a kora és alkata kínálta lehetőségekhez „alkalmazza” a figurát, hanem valósággal újra teremti. Kevésbé kenetes, de még cinikusabb, jóval mohóbb és agresszívebb, mint megszoktuk: kamasz Tartuffe-je bizonyára nem a szerep egyetlen, de feltétlenül egyik, lehetséges és jogosult modern értelmezése. Kertész Mihály András friss diplomájára, az ötös mellé a csillagot, úgy éreztük, ő rajzolta fel.
Végül is, örömünkre szolgált mindkét felújítás. Mert azt bizonyította, hogy Moliére nemcsak a főváros (tegnapi), hanem az ország (mai) „háziszerzője”. A kezdő színházlátogatóknak — felfedező tanulság, a többieknek az évforduló alkalmából, de azon kívül is, néha gyönyörűséges, máskor mulatságos vagy legalább kellemes viszontlátás.
Földes Anna
Nők Lapja 1973/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: a Magyar Rádió 20-as stúdiója, Andai Györgyi és Avar István színművészek (Fortepan / Szalay Zoltán)
