Kérdés: Családunkban kialakult szokásról szeretném véleményét kérni. Férjem mindkét unokaöccsének – hat- és hétévesek – egyszerre veszünk ajándékot, még akkor is, ha csak az egyiknek van például születésnapja. Nem újkeletű hagyományról van szó, mert a férjem és a sógorom is hasonlóképpen kapta az ajándékokat. (Köztük is kicsi a korkülönbség.) Nekünk még csak egy féléves gyerekünk van, de hamarosan szeretnénk még egyet, és én nem szeretném ezt a szokást nálunk bevezetni. A kérdésem: mi a pszichológus véleménye erről a szokásról, csak hagyomány kérdése vagy határozott előnyökkel vagy hátrányokkal is jár?

Válasz: Ez a megoldás a szülők – az ajándékozó felnőttek – helyzetét könnyíti meg az ajándékozás pillanatában. Nem kell a meg nem ajándékozott testvér komorságát, bánatát, netán nyűglődését egy pillanatra sem elviselni. De tudni kell, hogy az így kialakított helyzet nem felel meg a gyereket körülvevő valóságnak. Hiszen valójában a testvérek közül csak az egyiknek van születésnapja, őt akarjuk köszönteni és megajándékozni, csak „félünk” a testvérétől, ezért aztán őt is „lekenyerezzük”. Úgy gondolom, ez rossz szokás – mint minden olyan gesztus, amelyik elfedi a gyereket körülvevő érzelmi és ténybeli valóság elemeit. (Nagyon szigorúan érzelmi, vagy „szituatív” – a helyzetet megmásító – hazugságnak is nevezhetném.) Persze, el tudom képzelni, hogy nagyon kis korkülönbség esetén vagy más indokkal, mégis sor kerül effajta ajándékozásra, s pontosabban ismerve a körülményeket esetleg azt kellene mondanunk, hogy „itt és most” ez a helyes. A gyerekekkel való együttélés már csak ilyen. Lehetőleg mindig új, friss, a helyzethez és a gyerekekhez igazított döntést (ihletett rögtönzést) igényel.

Valójában el kellene viselnünk, hogy az egyik testvérnek – egy ideig, néhányszor – nehezére esik kibírni, hogy aznap csak a másik kap ajándékot. Idővel rá fog jönni, hogy fordított helyzet is van. Ha valóban oldani akarunk az érzelmi feszültségen, úgy, hogy a helyzet valóságán – igazságán – se essen csorba, ezt például úgy tehetjük meg, hogy azt a testvért (vagy azokat a testvéreket), akinek vagy akiknek éppen nincs születésnapjuk, ahhoz segítjük hozzá, hogy ők is adjanak, adni tudjanak velünk együtt ajándékot az ünnepeknek. Ez lehet egy szép kavics, amelyet együtt kerestünk a vízparton, egy saját rajz (firka) vagy bármi más. Nagyobb testvérek vehetnek saját zsebpénzből ajándékot, melyhez rövid idő múlva már nem is kell nekünk az ötletet adnunk, mert azt fogjuk látni, hogy a kirakatokat tanulmányozó és a testvérét jól ismerő gyerek sokkal ötletesebb, mint mi.

Ha egy gyerek adni tud, ez jelentős mértékben csökkenti érzelmi feszültségeit, szorongásait is. (Ha például egy félős kisgyereket rávezetünk arra, hogy tud segíteni nekünk – ez is az adás egy fajtája -, ez növeli önállóságérzetét és csökkenti félelmeit.)

Ma a gyerekvilágban éppenséggel az vált általánossá, hogy mindenki kap. Ez a fogyasztói társadalom egyik kellemetlen, a gyerekek ép érzékeit, érzelmi tájékozódását rongáló megnyilvánulása. Szokásba jött, hogy a barátokat egybegyűjtő születésnapi mulatságon, délutánon, „zsúron” nemcsak az ünnepelt kap ajándékot a meghívottaktól, hanem minden gyerek ajándékokat – nemegyszer drága ajándékokat vagy éppenséggel kisebbfajta ajándéközönt – kap a háziaktól.

Meghökkentő.

Szóval nem lehet kibírni az élet, a sors természetes helyzeteit, amelyekkel már gyerekkorunk első percétől szembe kell néznünk? Amelyek arra tanítanak, szoktatnak, hogy vágyaink kielégítését időnként el kell halasztanunk? Vagy éppenséggel lemondást kell gyakorolnunk? (Goethe szerint az emberi életben minden valóban fontos, jelentős dolog lemondásból – más dolgokról való lemondásból – születik meg.)

Messzire kanyarodtunk a testvérek együttes megajándékozásának látszólag aprócska részkérdésétől?

Nem hiszem.

Az érzelmi mélységekben az effajta dolgok szorosan összefüggenek. Amivel persze nem azt mondom, hogy ha a helyzet éppen úgy hozza – és a belső megérzés éppen úgy súgja -, ne ajándékozhatnánk meg együtt is testvéreket (de semmiképp sem rendszeresen és alapelvszerűen.)

Nők Lapja 1998/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images