„Mikor rossz hegedűjét először kapogatta az álla alá a szatymazi homokon, mint a tanyai malacbanda kutyaprímása, — emlékezik vissza Móra Ferenc Dankó Pistára —, még akkor nagyon járták odakint a virtusos dínom-dánomok. Pedig már kiegyezett Deák a császárral, s a sírvavigadás nem volt többé hazaifiúi cselekedet. Szeged, a város, már kezdett is elfajzani az ősi erkölcsöktől, esténként már lámpák pislogtak az utcán, és a hetenként háromszor megjelenő újság nemcsak a Dugonics szobrára való adakozást jegyezte föl, hanem a közrendet is szigorúan számon tartotta. Ha az ember szíve szerint akart csöndet háborítani, akkor be kellett fogatni és kikocogni a tanyára, ott bátran ki lehetett rúgni a ház oldalát.”

Hetven esztendővel, két emberöltővel ezelőtt halt meg Dankó Pista, amikor a „zene” még egészen más élményt jelentett az embereknek, mint manapság. Ha zenét akartak hallgatni, okvetlenül szükség volt hangszerre, zenészekre. A cigányok aranykora volt ez, a muzsika ünnepi órái töménytelen bor kíséretében belenyúltak a hajnalba. „Még az elnyomatás idejéből maradt meg a borús hangulat, — jellemzi ezeket az időket Tömörkény István —, hogy bor és muzsika mellett sírva vigadtak, bár már abban az időben alkalmasabb lett volna egy kissé dologhoz is látni. Duhaj mutatások járták a tanyákon, nem tartozott a ritkaságok közé, hogy a cigányoknak az udvarban az eperfára kellett fölmászniuk, s onnan muzsikáltak, még nevezetesebb hangversenynek tekintődött az, mikor a prímást a vödörben leeresztették a kútba, s onnan muzsikálta föl a szomorkodókhoz a hallgatót.”

Furcsa, számunkra már alig érthető életvitel, amelynek ellentmondásokkal teli, de alapjában kíméletlen arculatát olyan tisztán tükrözi Dankó Pista élete.

„1858. június 13-án születtem (már az eleje se jó a 13-as számmal), apám a szegedi első zenekar prímása volt” — olvashatjuk „egész élete szurkos fonalát” leíró önéletrajzi levelében. A szeged-felsővárosi anyakönyv bejegyzése szerint apja Stephanus Dankó zingarus musicus, anyja Rosalia Mijó. Apja tehát cigányzenész volt, anyja foglalkozását nem tünteti föl az anyakönyv. Meszelőt árult a szegedi piacon, amelyet maga készített, méghozzá olyan tökéletesen, hogy „nincs az a kefegyár, mely hasonló meszelőt tudott volna csinálni”. A négy gyerek felnevelése sok gonddal járt a szeged-felsővárosi cigánysor Hangász utcájában. 9 esztendős korában a sovány, sápadt arcú, görbe hátú, horpadt mellű Pista gyerek elvesztette édesapját. „Nem örököltem tőle mást, mint hegedűjét, amely igen jó volt, s néhány forintnyi készpénzt, és talán a tüdőbaját. Azt a kevés pénzt, amit hagyott, édesanyám elköltötte, mire felcseperedtem, a hegedűt pedig mint fiatal, könnyelmű gyerek elzálogosítottam egy kocsmában nagyon kevés pénzért, alig egy pár forintba, miután nem ismertem annak értékét …” Később, amikor vissza akarta szerezni, kiderült, hogy egy ügyvéd 10 forint többlettel már kiváltotta. Kérte volna tőle is, de az meg elajándékozta. „Pedig 200 forintot is megért az a zeneszerszám.”

Apja halálával iskolázása is abbamaradt. „A többi iskola a színház volt, ahonnan mindennap kidobtak, és hogy végképp ki ne tegyék a szűrömet, elkezdtem a színészeknek a csizmájukat pucolni, így aztán megvolt a jogcímem a színházbajáráshoz. A másik iskolám a könyvek voltak. 18 —22 éves koromig elolvastam a legjelesebb magyar íróknak majdnem összes könyveit. Aztán a francia nevesebb írók műveit…”

De kanyarodjunk még vissza gyerekkorához. Az apa kívánságára Szeged első prímása, Erdélyi Náci vette a fiút pártfogásába, akivel valamiképpen rokonságban is állott. Erdélyi Náci a maga korában olyan híresség lehetett, mint talán napjainkban a beatlesek. A jókiállású prímás végigmuzsikálta Európát, uralkodók udvaraiban járt, Turinban Kossuth Lajosnak játszotta a magyarok üzenetét. Amerikába is eljutott, felcsendült a magyar nóta a washingtoni Fehér Házban is… Ilyen mester keze alatt kezdett el a kis Pista hegedülni, kevéske tudományával. A hirtelen haragú Erdélyi Náci el is zavarta vályogvetéshez. Erre a gyerek a rajkó ismerőseiből „malacbandát” szervezett. A mozgékony társulat — ő volt a „kutyaprímás” — járta a tanyai (?) mulatságokat, s így jött el életében a romantikus fordulat.

17—18 éves lehetett, amikor Joó Ferenc akadémiai festő szüreti bálján muzsikáltak Szatymazon. Joó Ferenc egyik képét a szegedi Móra Ferenc Múzeum is őrzi — Bécsben és Münchenben tanult. A festő, az ecset mellett, szívesen markolászta a boroskancsót is. Négy lánya közül az egyik, a 13 éves Ilonka a nevezetes szüreti mulatságon „mindig a zenekar körül forgolódott — meséli Dankó az önéletírásában —, s szemei mindig rajtam csüngtek. Mindjárt észrevettem. Rendkívüli szépség volt: nálam is tüzet fogott a tapló. Egy évig udvaroltam neki…” Azután az apa minden ellenkezését semmibe véve megszöktette Ilonkát és 1880-ban összeházasodtak.

Apósa támogatására természetesen nem számíthatott. Húzta a talpalávalót a szegedi Fekete Sasban, a Pillében, bálakon, szüreti mulatságokon, s egyszeresük felfigyelt arra, hogy Onódy Kálmán cigányprímás nótákat csinál és azokat kinyomtatja. Ezzel kellene neki is próbálkozni! Ekkor már jól ismerte a szegedi irodalmi élet alakjait, Gárdonyi Gézát, Tömörkény Istvánt, Pósa Lajost és a többieket. Később Adyval is összebarátkozik. Egy alkalommal Pósa Lajos egyik verse került a kezébe:

Nem jó mindig a fonóba eljárni,
A fonóban leányokkal cicázni…

Mélázva kezdte pengetni hegedűjét, s másnap ment Fosához: „Megvan a nóta, csak egy kis baj van… hibás a vers!” — S a végén a hiúságában megsértett Pósa is beleegyezett a változtatásba:

Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni,
A fonóban leányokkal, menyecskékkel cicázni…

Ettől kezdve nem is váltak el egymástól, s Dankó Pista elindult a hírnév útján. Pedig nem tudott jól hegedülni, nem is szeretett prímáskodni, s megszületett dalait is a mulató társaság valamelyik hozzáértő tagja szorította kottába. 1886-ban már lakomát ad tiszteletére a Szegedi Napló, de azért még ekkor sincs rózsákkal hintve az életútja. „Míg zeneszerző nem lettem — meséli később —, addig azt mondták, nagyon jó muzsikus leszek, amikor aztán már nótát csináltam, kisütötték, hogy nem tudok muzsikálni, s kivették a számból és a családoméból a kenyeret… 1892-ben nem volt fűteni való fám egész télen. Nem volt télikabátom, s rámfagyott a kabát, annak a koldusa vagyok most…”

Pedig ekkor már kezd országos hírességgé válni. Nótaversenyeken győz, népszínművekhez dalbetéteket ír, sőt maga is próbálkozik ezzel az akkoriban annyira kedvelt műfajjal. Dalait Blaha Lujza népszerűsíti, ő maga meg — nem volt még akkor rádió — három-négy énekessel járja a magyar városokat, sőt még oroszországi turnéra is elmegy. Ez az út kevéssé sikerül, részben a társulat széthúzása, részben a hideg miatt: tüdőbaja egyre jobban kínozza. Anyagi gondjai megszűntével — Csengődön szőlőt vásárol, házat épít — a téli hidegek elől feleségével együtt a tengerpartra tud menekülni. De ott is érzi, hogy nem sok van hátra. Arcóban írja legbúsabb dalát, annak szövegét is: Most van a nap lemenőbe…

1903. március 29-én halt meg sógorának budapesti lakásán, a Pauler utca 2. alatti házban, hűséges osztályos társának, Ilonkának karjai között. Szegeden temették el, miután előzőleg Budapest is elbúcsúztatta nagy gyászünnepséggel, amelyen cigányzenekarok nagy együttese három nótáját játszotta: Volt nekem egy szép szeretőm… Eltörött a hegedűm… és Most imn a nap lemenőbe…

Egy rég letűnt világban született nótaköltészetét ma már, Vikár Béla, Bartók és Kodály tiszta forrásból merítő népdalgyűjtő munkássága után, egészen másképp értékeljük. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a millennium káprázatában élő ország népszerű dalárdái akkoriban csupa német dallamot, „népies” könnyűzenét fújtak, s Dankó nótái ezeket kezdték kiszorítani. Csodálatos érzékkel szülte mintegy 400 nótáját, nem egyet eredeti népdalnak tart a közhiedelem, s ki nem sejt igazi kuruc nótát a Gyönge violának letörött az ága kezdetű Dankó-szerzeményben ? Magáénak érezte a nép is, olyannyira, hogy népdalgyűjtőink kincsesládájuk leltározása során nem egyszer Dankó-dallamra bukkantak. Jellemzően idézi kitűnő népzenekutatónk, Volly István, egy visszaemlékező szavait: „Ha összejöttünk mi, parasztok a városi munkásokkal az elnyomás éveiben és nótázni volt kedvünk, akkor úgy volt, hogy ha a mozgalmi dalokat kezdte az egyik, akkor csak a városi munkások énekeltek, ha parasztdalra gyújtott a másik, akor csak mi, parasztok daloltunk, — de ha elkezdtünk valamiféle magyarnótát, Dankó-csárdást, akkor mind együtt zengettük.”

Kelecsényi Gábor

Nők Lapja 1973/12. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: commons.wikimedia.org