Kérdés: A kisfiam nagycsoportos. Nyáron költöztünk ide, és ősszel már itt ment óvodába. A gyerekek befogadták, és ő szeretett is járni az első hetekben, a régi óvodáját is szerette, de aztán elkezdett szorongani. Egyik nap, szeptember vége felé azzal jött haza, hogy „Anya! Nem tudok tükröztetni.. ” Kiderült, hogy ábrázolásórán, amit lerajzolnak, azt „tükröztetni” kell. Aztán a mesét kellett lerajzolni. Az én gyerekem, aki itthon sokat és kedvvel rajzol, egyik este sírva kért, hogy meséljem el neki a mesét, amelyik majd holnap lesz az óvodában, és mondjam el, hogy mit kell abból lerajzolni. És rajzoljuk le itthon előre, és ő majd az óvodában emlékezetből lemásolja. Nem értettem, miért keseríti el ennyire a dolog, és mondtam neki, hogy „de hiszen te szeretsz rajzolni!” Mire ő azt válaszolta, hogy az óvodában nem rajz van, hanem ábrázolásóra. Beszélgettem az óvónővel, elmeséltem, hogy milyen sokat rajzol otthon, az óvónő kérte, hogy vigyem be a rajzokat. A fiam erre kétségbeesetten közölte, hogy akkor otthon se fog rajzolni. Nagyon sokféle órájuk van, az ábrázoláson kívül matematika, környezet, anyanyelv, testnevelés. Abrázolásórán agyagozni is szoktak, és az óvónő szólt nekem, hogy a fiam ügyetlen. Töprengek, hogy elvigyem-e máshová, de hiszen nagycsoportos, jövőre úgyis iskolába megy. A család azt mondja, hogy most már kibírja addig, maradjon. De az utóbbi időben már minden reggel sírva megy óvodába. Az óvónő javasolta, hogy vigyem pszichológushoz. Mit tegyek?

Válasz: Én biztos, hogy nem „tükröztetnék” a gyerekekkel az óvodában, de még az iskola alapozó éveiben sem. És úgy gondolom, hogy a kisgyerekeknek nemcsak valamiféle külső modellt, mintát nem kell lerajzolniuk, nem kell ábrázolniuk, hanem semmiféle feladatot nem kell adni nekik, ha azt akarjuk, hogy kedvvel bánjanak a festékkel, krétával, gyurmával… Egyszerűen a lehetőséget – a technikai lehetőséget – kell, kellene megteremteni ecsettel, festékkel, papírral a kedvvel végzett tevékenységre, és valamiféle utánozható mintát kellene látnia a gyereknek, hogy hogyan is lehet bánni mindezzel, amit a kezéhez kapott. Bizony, megerőszakolása a kisgyermeki képzelet természetes működésének, ha azt akarjuk, hogy a mese gomolygó képeiből, melybe mintegy félálomi-álomi ámulattal megmerítkezett a mese hallgatása közben, tudatosan válasszon ki egyet – méghozzá nyilván jellemzőt, vagy olyat, amit az óvó néni annak gondol -, és „ábrázolja”. Szavaiból úgy veszem ki, hogy valamilyen követelmény lehet az óvodában e rajzokat illetően, van, ami jó, és van, ami „rossz”. Ezzel ellentétben minden gyerekrajz -minden kisgyerekrajz -jó a maga nemében. A fia úgy látszik, fél a megítéltetéstől, a kudarctól, az el nem fogadástól.

Igaza van. Az ilyenfajta követelmények ebben az életkorban nem elősegítik, hanem gátolják a gyerek fejlődését.

Ami az agyagozást illeti. Vannak óvodák, ahol nem is adnak „színtelen” agyagot a gyerekek kezébe, felismerve elsősorban azt, hogy az agyag hőt von el a kézből, az ujjakból, és ez kisgyerekkorban nem tesz jót, és a kezet is „ügyetlenebbé” teszi a gyurkálásban. Ezért ezekben az óvodákban a gyerekek fantáziájának és érzelmi állapotainak sokkal jobban megfelelő élénk, telített színű méhviaszt adnak gyúrásra, formálásra a gyerekeknek. A viasz inkább melegíti a velük dolgozó ujjakat. Az ilyenfajta gyurmázások egyébként jót tesznek a gyerek kezének és a gyereknek, de megint csak addig, amíg kedvvel végzett, szabad tevékenységre adnak lehetőséget, és nem feladatmegoldást várnak el tőle.

Így hát nagyon is megértem töprengését, hogy ne vigye-e máshová a gyerekét, hiszen világos, hogy itt nem az életkorának megfelelő környezetbe, követelmények közé került. Én, azt hiszem, a maga helyében gyorsan átvinném egy másik óvodába, ha erre van lehetőség. Persze, igyekeznék megtalálni azt az óvodát vagy óvodai csoportot, ahol feltehetőleg nem kell újra hasonló kudarcokat átélnie. Lehetséges, hogy ha van ilyen a közelben, vegyes életkorú csoportot keresnék. (Itt biztosabbnak látszik, hogy nem gyötrik az iskolába készülő gyerekeket sem iskolás követelményekkel, hiszen az iskolának kellene a kis elsősöket kezdetben még óvodaszerű környezetben és lehetőségekkel fogadniuk.)

Úgy gondolom, hogy kisfia fokozott – és fokozódó – szorongásának hátterében a helytelenül kialakított, iskolásított óvodai környezet és követelményrendszer áll. Azt remélem, hogy új, kedvező környezetben a szorongások néhány hét alatt feloldódnak, elmúlnak. (Ha megoldható, addig se járatnám óvodába a gyereket, amíg másik csoportot nem találok neki.)

Mégis, lehetséges, hogy a szorongás tartósnak bizonyul. Elképzelhető, hogy a nyári költözködés hatása is érzékenyebbé tette a gyereket. Ha kisfia szorongása az új, a kedvezőbb környezetben – otthon vagy az új óvodában – se múlik el, nem enyhül, akkor ebben a pontban követném az óvónő tanácsát, és elvinném valamiféle oldó, játékos terápiára szakemberhez, pszichológushoz

Nők Lapja 1999/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images