Gyenge minőségű tankönyvek és feleslegesen sok tananyag – Így vehetjük el a gyerekek kedvét a tanulástól

Kérdés: A legkisebb fiam tizenkét éves, ötödik osztályos. Jól fogalmaz, szereti a biológiát, földrajzot, fizikát. A történelemmel van baj. Az év elején az osztályfőnök, aki a történelmet tanítja, már felhívta a figyelmünket az első szülői értekezleten, hogy a történelemmel valószínűleg gondok lesznek, mert „aki ezt a könyvet írta, szerkesztette, életében nem látott tizenegy-tizenkét éves gyereket”. A fiam iskola után felmegy a nagymamához, aki kihámozza a tankönyv szövegéből a lényeget, és aláhúzza, vagy ha ez így se érthető, kijegyzeteli és a gyereknek ezt kéne megtanulni. Estefelé a fiam hazajön, és én megpróbálom kikérdezni. A legjobb eset, hogy valamit el is tud belőle mondani, de legtöbbször elbőgi magát (legszívesebben én is ezt tenném), na akkor reggelre halasztjuk a dolgot, mondván, friss fejjel többre megyünk. Szegény gyerek zokszó nélkül felkel háromnegyed hatkor átolvasni, én pedig még az otthon töltött utolsó negyedórámban kikérdezem, átbeszélem vele. Miközben ez ilyen kínkeservesen megy, a tévében látható tudományos műsorokat-legyen az biológia vagy történelem – nagyszerűen elmeséli, hosszabb idő után is jól emlékszik rá. Az iskolai történelmet pedig utálja, egyre jobban. Sőt, most már a magyar irodalom is kezd mumus lenni. Talán azért, mert Arany János Toldijából egyszerre öt versszakot kell megtanulni, akármilyen gyönyörű is ez az elbeszélő költemény, ilyen mennyiségben sok egy ennyi idős gyereknek. Mit lehetne tenni? Hol keressük a megoldást?

Válasz: Először is hajdani történelemföldrajz tanárom – és osztályfőnököm -jut eszembe, Takács László. Takács tanár úr mindjárt az első órán azt mondta mindkét tantárgyból, hogy „A könyvet pedig felejtsétek el!” Mi is éppen tizenegy-tizenkét évesek voltunk, amikor tanítani kezdett. Sima lapú füzeteket vetetett velünk, térkép-, kréta-, valamint táblafelelősöket nevezett ki, és soha nem feleltetett. (Mindez az akkor nagy hírű Lónyai utcai református gimnáziumban történt.) A térkép- és krétafelelősök óra előtt lementek hozzá a tanáriba az éppen aktuális térképért és a nagy dobozokban őrzött több tucatnyi színes krétáért. A táblafelelősök pedig felrajzolták valamennyi táblára annak az országnak, birodalomnak vagy tájnak a körvonalait, amelyikről éppen szó volt. Pontban csöngetéskor Takács tanár úr beviharzott lobogó fehér köpenyében az osztályba, tüstént mesélni, a táblára pedig rajzolni és írni kezdett. Bármikor közbe lehetett szólni, akármit lehetett mondani, kérdezni. Nagyon örült, ha valaki tudott valamit arról, amiről éppen szó volt, ilyenkor ő is leült a padba, valamelyik hiányzó helyére, és örömmel, lelkesülten hallgatta. Ő maga lenyűgözően mesélt. Amit a táblára írt vagy rajzolt, azt mi is a füzetbe írtuk meg rajzoltuk. Soha nem nézett bele könyvbe, jegyzetbe. Soha nem sietett. Mindig mindenre volt rengeteg időnk és az osztályt soha nem nyomasztotta az ő óráin a szorongás légköre. Úgy nagyjából kéthetenként azzal rontott be az osztályba, hogy: „Kispapírt elő! Röpdolgozat!” Tíz-tizenöt perc alatt lezúgatott vagy tizenkét kérdést az elmúlt órák anyagából, és mentünk tovább. (Így aztán mindenki „felelt” is éppen elégszer. Ha rossz jegyet kapott, bármikor jelentkezhetett szóbeli javításra. Egyébként: tilos volt röpdolgozatot íratni abban az időben, mint ahogy kötelező volt tankönyvet használni – de ez Takács tanár urat nem érdekelte.)

Mindezt azért mesélem el, mert elhiszem ugyan a tanár úrnak, hogy a könyv nem veszi figyelembe tizenegy-tizenkét éves olvasóit, de manapság már többféle könyvből lehet választani, s én azt hiszem, hogy a tanárnak módja van eltérni egy olyan könyvtől, amelyet netán az iskola vezetősége – ha előfordul ilyesmi – ráerőltetett. Ugyanakkor, sajnos, tapasztalatból tudom, hogy mennyire igaza van Önnek is, hogy milyen gyakran fordul elő manapság, hogy igen jó képességű és érdeklődő gyerekek reménytelenül kínlódnak az iskolában, s megutálják azokat a tantárgyakat is, melyeknek anyagával egyébként- vagy azelőtt-szívesen foglalkoznak, foglalkoztak. Ez valóban kétségbeejtő. (Azt mondják, Arany János rémülten sóhajtott fel, amikor hírét vette, hogy a Toldit kötelező irodalommá tették az iskolákban: „Magyar ember nem fogja többé élvezettel olvasni!”)

Azt hiszem, a tanáron nagyon sok múlik. (Mondhatnám, még olyan kedvezőtlen körülmények között is — rossz tankönyv, rossz tanterv, értetlen iskolavezetőség — minden a tanáron múlik, a gyerekek szempontjából nézve a dolgot.)

Eszembe jut egy nemrégiben kapott levél. Nagy Istvánné Pallos Mária tanárnő írta, aki harmincnégy évig tanított magyart és történelmet, és nem ismert fegyelmezési gondokat egy iskolában, ahol pedig volt kolléga, aki zokogva rohant ki az óráról, mert nem bírt a gyerekekkel. A tanárnőnél minden félévben mindenki két sárga és egy piros lapot kapott. Ha nem készült, ezt tette ki a tanári asztalra — utoljára a pirosat- s ez arra az órára felmentést adott számára. (Sokszor művészien illusztrált és megírt lapokat kapott ilyenkor a tanárnő.) Az elégtelent nem írta be, hanem lehetőséget adott a kijavítására. Ami a verseket illeti: mindenki megtudta a félév elején, hogy mit kell megtanulni, s maga osztotta be magának. A szülő is igazolhatta, hogy a gyerek tudja a verset. (Soha senki nem csalt!) Amikor nem volt pénz történelemszakkörre – s már a gyerekeknek sem volt rá délután idejük, de mégis akarták, hogy legyen -megszületett a hatodik osztályban a hajnali Titkos Lovagrend. A titkos lovagok háromnegyed héttől fél nyolcig jöttek össze, s ennek az osztálynak a huszonnyolc gyerekéből huszonkettő rendszeresen bejárt. (Az országos vetélkedőn ezt az osztályt csak középiskolások előzték meg.) A tanárnő 1996 januárjában súlyosan megbetegedett ugyan, mégis végigvitte júniusig utolsó, „csodálatos” osztályát-sokan rémülettel gondolnának rá, hiszen húsz fiú volt és csak nyolc lány -, és csak a tanév végén ment betegállományba. Így aztán nem csoda, hogy tavaly szilveszterkor beállítottak a tanárnőhöz valamennyien, egykori „fiai”. Megszokták, hogy hozzá mindig fel lehet menni, s most meglátogatták együtt, búcsúztatni az óévet…

S nem egy ilyen pedagógust ismerek, de sokszor szomorúan látom, hogy a „hivatalos” elismerés az elmúlt években, évtizedekben többnyire elkerülte őket, miközben olyanok is nemegyszer megkapták, akiknek a gyerekek biztos nem ítélték volna oda.

A megoldást tehát ott kellene keresni, hogy gyerekeinknek ne keserítsük meg a világ – és az ember – megismerését, amihez egyébként olyan nagy kedvük volna.