Kérdés: Sok évvel ezelőtt mint csecsemő- és gyermekgondozónő végeztem, majd hosszú éveket töltöttem örömmel a gyerekek között. Két fiammal öröm együtt lenni, a nagy kamasszal és a kis négyévessel is. Úgy látom, nemcsak én kedvelem őket, hanem a szomszédok, rokonok, más gyerekek és felnőttek is. Tavaly tavasz óta sokat meséltem a kisebbiknek az óvodáról, többször ellátogattunk a kiszemelt oviba, ahol mindig nagyon jól érezte magát. A meglepetés a beiratkozásnál ért, amikor közölte az új vezetőnő (a korábbi nagyon kedves óvónőt néhányon szinte kiutálták), hogy nem tudja felvenni a gyermekemet, mivel novemberben lesz négyéves, és én úgyis otthon vagyok. Semmiről nem maradunk le, mondta. De a kisfiam már nagyon szeretett volna óvodába menni, így hát a helyi egyházi óvodába írattam be. Beiratkozáskor, amíg én a vezetőnő irodáját kerestem, gyermekem bement az egyik csoportszobába, és leült az asztalhoz játszani. (A szoba üres volt, a gyerekek az udvaron tartózkodtak.) A vezetőnő megkérdezte, hogy hol a gyerek. Mondtam, hogy játszik a szobában. Erre ő, erélyesen: „Ajaj, na, gyere csak ide! Itt állj meg, majd akkor mész be, ha mi beengedünk.” Utána közölte: „Ez egy tipikus késői gyerek (harmincnégy évesen szültem), aki körül van véve felnőttekkel, és azt csinál, amit akar. De majd mi letörjük.” Ezt félperces találkozás után megállapította. „Beszoktatási idő nincs, mert annak nincs értelme, hogy a gyerek egy órát hisztizzen, és utána hazavigyék. Itt rendnek kell lenni. Na, köszönjük a látogatást, viszontlátásra.” Csak én ijedtem meg, a kisfiam örömmel várta az óvoda kezdetét. Elérkezett az első nap. Boldogan szaladt be a csoportszobába „Szervusztok, itt vagyok!” felkiáltással. Visszaküldték az ajtóba, ott kezet kellett fogni a két óvónővel meg a dadussal, és kezét csókolomot köszönni. Kicsit megszeppent, de másnap még mindig örömmel ment. Amikor érte mentem, sírva fogadott, és kérte, hogy a fűzős váltócipőjét többet ne adjam rá, és dobjam ki, mert azt ő nem tudja egyedül felvenni. Megkérdeztem az óvónőt, hogy mi volt a probléma a cipővel. Azt mondta, hogy egy ekkora gyereknek már egyedül kell felvenni a cipőjét. Őt kiküldték a folyosóra, hogy a körülbelül negyven zsák közül keresse meg a sajátját, és abból a cipőt vegye fel. Nem találta, teljesen kétségbeesett. „Más gyerek is megtanulta a cipőfelhúzását, neki is meg kell. Különben is, nem tudja az óvoda törvényeit, sokszor rá kell szólni, de majd mi letörjük a szarvát.” Harmadik nap telefonáltak, hogy vigyem haza, mert amikor az öltözésre került sor, hirtelen mindent kihányt. Negyedik nap már reggel sírva ment, egész nap a padon feküdt sápadtan és remegve. Délután, otthon maga elé nézve ült néma csendben, bármit kérdeztünk, azt válaszolta, hogy jó, és semmi baj. Ötödik nap már nem tudtam elvinni, folyamatosan hányt, ha az óvodáról volt szó. Amikor az óvodát felhívtam telefonon, ő a fotelben ült, és amint kimondtam az óvónő nevét, hullafehér lett az arca, a szája remegett, néma csendben sírni kezdett, és a fejét ingatta jobbra-balra. Többet nem mentünk. Bármit kérdeztem tőle az óvodáról, azt válaszolta: „Mamikám, ne kérdezz, ne beszéljünk róla!” Körülbelül egy hét múlva, este, amikor az ágy szélére ülve meséltem, és verseltünk, énekeltünk, egyszer csak megszólalt: „Tudod, hogy engem az oviban megvertek?” „Kicsoda?” – kérdeztem. „A dadus” – válaszolta. „Hogy vert meg, a popsidra ütött?” A kisfiam ökölbe szorította a kezét, és fejbe verte magát. „Így, bele a szemembe” – mondta. Egyelőre nem viszem óvodába. A családban van, aki azt mondja, hogy nem szabad meghátrálni, így nem az életre nevelem a gyereket. Én itthon vagyok, hiszen már évekkel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy a mi gyerekeink ne legyenek kulcsos gyerekek. Mindennap meleg étel, és sok beszélgetés várja a hazaérkezőket. Én mindenre ráérek, rengeteg sétára, felfedeznivalóra, mesére, játékra. Úgy érzem, nem követek el hibát, ha még egy évet várok az óvodával. Vagy igen? Várom tanácsát. És ami a csalódásomat illeti: vajon minden egyházi óvoda ilyen?

Válasz: Hadd válaszoljak először a második kérdésre: nem, nem minden egyházi óvoda ilyen. Az egyházi óvodák között – ugyanúgy, mint a világi óvodák között – lehetnek, és vannak jók, és lehetnek – és, mint látjuk, vannak – rosszak. (A magyar óvodák általában jók; az én tapasztalom szerint sokkal jobbak, gyerekhez értőbbek, mint az iskolák jelentős része. Persze, én is ismerek rossz – majdnem ilyen rossz – óvodákat. Sőt, érdekes módon, mintha volnának olyan régiók, körzetek, ahol az óvodák rejtélyes, számomra eddig ismeretlen okból általában rosszabbak, mint másutt.)

Mindarról, amit írt, nekem Murdstone-ék jutottak eszembe. Murdstone úr – nővérével, Murdstone kisasszonnyal – beköltözik Copperfield Dávidék házába. Félelmetes a könyvnek ez a negyedik fejezete. Címe: Kegyvesztetté válók. Murdstone úr jelszava a szilárdság, a megtörés, a letörés. („-Dávid – mondta, ajkát annyira összepréselve, hogy csak egy vékony vonalat láttam belőle -, ha egy csökönyös lóval vagy ebbel van dolgom, mit gondolsz, mit csinálok? – Nem tudom. – Megverem. – Válaszom talán nem is szó volt, hanem valami fojtott suttogás, de némaságomban éreztem, hogy utána még jobban kihagy a lélegzetem. – Verem, míg meg nem elégeli a csökönyösségét. Azt mondom magamban: »Megtöröm a konokságát!«, és megteszem, ha mindjárt az utolsó csepp vérébe kerül is.”) Murdstone-ék rosszkedve komor, arcátlan és ördögi, mint Dickens mondja, és miközben folyton erkölcsi elveket szajkóznak, minden életet elpusztítanak maguk körül. Komorságuk, mondja a szerző, elsötétíti vallásosságukat, amely haragos zordságban nyilvánul meg. A kis Dávid elkeseredetten azon töpreng, vajon jó, öreg, derűs papjuk téved, amikor vonzónak és kedvesen szeretettelinek írja le a világot, benne az éggel és a földdel? És talán mégis Murdstone-éknek van igaza, és „az Ég valamennyi angyala bosszúálló angyal”?

Ami pedig az első kérdést illeti: „az életre” csakis akkor neveli a gyereket, ha most a lehető legnagyobb érzelmi biztonságot adja meg neki mesével, játékkal, sétával, meleg otthonnal, étellel és sok beszélgetéssel – úgy, ahogy leírja. Nem követ el hibát, ha még egy évet vár az óvodával. Úgy gondolom, meghátrálás csak az lett volna, ha elfogadta volna az óvoda alapelveit, és gyerekét is megpróbálta volna mindenek ellenére óvodába járásra és az óvoda elfogadására kényszeríteni.

Nők Lapja 1999/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Juanmonino/Getty Images