Kérdés: Kisfiam négy és fél éves, szerintem nagyon kiegyensúlyozott, boldog gyerek. Sokat foglalkozunk vele, négyéves koráig itthon volt velem, akkor ment óvodába. Sem ott, sem itthon nincs vele gond. Minden este meséltünk neki, rengeteg mesekönyve van, a tévén, videón csak mesefilmet néz, gyakran vetítünk diafilmet, járunk bábszínházba. Az így megismert történetekből majdnem mindig a negatív figurák tetszenek neki, velük azonosul, szeret beöltözni ezeknek a figuráknak a szerepébe, és azt eljátszani. Ő a 101 kiskutyából Szörnyella, esetleg Jasper, a Csipkerózsikából a gonosz Démona, a Jancsi és Juliskából a boszorkány, a Pán Péterből Hook kapitány, a Hófehérkéből a mostoha, és így tovább. Mióta a Hófehérke rajzfilmben csontvázat látott, az akart lenni a farsangon. Ha megkérdezem, miért nem a herceg akar lenni, aki megmenti a királylányt, azt mondja, hogy mert a másik (a negatív szereplő) tetszik neki. Egyébként nem agresszív gyerek, ha katicabogarat talál, kiviszi a kertbe, hogy „éljen”, eteti a madarakat, a kóbor kutyákat. Itthon is barátságos, segítőkész. Mi lehet az oka különös viselkedésének?
Válasz: Amennyire ez a távolból megítélhető: kisfia tényleg kiegyensúlyozott, lelkileg jó állapotban van. Ezt az is mutatja, hogy belső feszültségeit, agresszióit nem a valóságban éli ki, hanem fantáziában és játékban.
De az a tendencia, hogy csakis és mindig a pusztító gonosszal azonosítja magát a látott (!) mesék figurái közül, valóban jelez valamit, mégpedig azt, hogy ez az agressziós feszültség magasabb a minden négy és fél éves kisfiúra jellemző „normálisnál”.
Vajon miért?
Leveléből erre egyetlen választ találok – s ezért is tettem az előbb a „látott” szó után felkiáltójelet –, ez pedig az, hogy nagyon sok rajzfilmet néz televízión, videón vagy éppenséggel csak diavetítésben.
Amíg ugyanis a hallott, hallgatott mese oldja a belső feszültséget azáltal, hogy a gyerek fantáziájában belső képpel kíséri a mesét, s e belső kép készítése feldolgozza szorongásait, indulatait, feszültségeit, addig a látott mese a maga külső képeivel leállítja ezt a belső feldolgozó tevékenységet. Azt mondhatnánk, hogy ha egy gyerek csupa szelíd angol természetfilmet nézne a televízión és a videón, akkor is nőne agresszív feszültsége, pusztán attól, hogy egyrészt nem mozog, nem játszik, nem vetíti ki a cselekvésbe belső állapotait, másrészt nem készít belső képeket fantáziájában játékához vagy mesehallgatásához. Tehát elmarad a minden gyerekben élő és napközben mindig újra termelődő indulatok feldolgozása.
Híres amerikai vizsgálat volt a hetvenes évek első felében az, amelyikben azt nézték, hogy miként hat a gyerekekre, ha agressziót látnak élőben, filmen és rajzfilmen. Az derült ki, hogy ha a gyerek élőben látja az agressziót, akkor ennek sok mozzanatát pontosan tudja utánozni, ha filmen látja, kevesebbet utánoz pontosan, és ha rajzfilmen látja, akkor még kevesebbet (hiszen a rajzfilmen nem egyszer „el is nyelik”, nem ábrázolják pontosan a lefolyt cselekvést). Csakhogy ha az összes agresszív választ nézzük, az agresszív feszültség teljes növekedését, akkor a sorrend fordított! Az élő modell növeli a legkevésbé az általános agressziós szintet, a filmbeli már jobban, és a legjobban a rajzfilm!
A vizsgálatok szerint tehát, ha azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „hiszen csak rajzfilmet néz”, tévedésben vagyunk, nincs igazunk. Tudunk kellene: agressziós feszültsége most nő a legmagasabbra.
Amíg a hallott meséhez a gyerek maga csinál a maga számára képet, és ebben a folyamatban fantáziája nagyon is tapintatos önmagával szemben, addig a látott mese képét az ő belső állapotaitól függetlenül, készen kapja, és akár akarja, akár nem, azt kell magáévá tennie. Így a látott mese fokozott szorongást is kelt, és kisfia jó állapotát az is mutatja, hogy nem tiltakozik rémülten a szorongató figurák ellen, hanem azonosulni akar velük, hogy így dolgozza fel az általuk keltett szorongást és agressziót fantáziában és játékban.
Én az önök helyében biztosan erőfeszítéseket tennék arra, hogy ne nézzen mesét – vagy sokkal-sokkal kevesebb mesét nézzen – televízión, videón és diavetítésben. S amikor én mesélnék neki, akkor igyekeznék fejből mesélni, esetleg olyan meséket, amelyeket én találok ki, vagy történeteket, amelyek vele és velünk történtek meg.
Ami pedig a bábszínházát illeti, a nagy orosz bábos, Obrazcov azzal „rontotta üzletét”, hogy arra kérte a szülőket, ötéves korig ne hozzák bábszínházba a gyerekeiket, mert a színpadon megjelenített „valóság” kiszámíthatatlan hatással lehet a gyerekekre, s az esetek egy részében tartós szorongást válthat ki. Ő is úgy vélte, hogy ötéves koráig a gyerek hallgasson sok mesét, de ne nézzen. (Vannak óvodák, ahol, ha bábelőadás van, arra ügyelnek, hogy az óvónő nehogy paraván mögé bújjon, hanem teljes életnagyságban lássa őt is a gyerek, amint a bábot mozgatja, vezetgeti. Ha ebben a formában bábozunk a gyerekeknek, az obrazcovi veszély nem áll fenn.)
Azt hiszem, ha sikerül a hallott mese jelentős túlsúlyát megteremteniük az otthoni mesélésben, hamarosan – néhány hét, vagy néhány hónap múlva – enyhülni fog (majd talán el is fog tűnni) a negatív figurákkal való azonosulás kényszere gyerekükben.
Nők Lapja 1999/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
