Kérdés: A kis fiúunokám ötéves. Egy, vagy talán másfél éve folyton „a vihartól” fél. Mikor látott vihart? Talán hároméves kora előtt a Balatonnál az egyik nyáron, de akkor úgy tűnt, hogy érdeklődve nézte és semmilyen rossz hatással nem volt rá. De mégis, ez a régi emlék jöhetett elő egy idő múlva? Mostanában nagyon nehezen alszik el, éjjel is fölébred, nyöszörög, mondják a szülei, és ha megkérdezik, hogy miért, mi baja, azt mondja, hogy fél a vihartól. Amikor nálam alszik, én ezt nem tapasztalom, de amikor hét közben találkozom vele, akkor látom, hogy sokszor milyen karikás a szeme és kialvatlan. Mi lehet ennek az oka? Tényleg arra a hajdani viharra emlékszik, az zavarja ennyire? Mit lehetne tenni, hogy megnyugodjon?
Válasz: A pszichológus, ha ilyen panaszt hall, s a gyereket is megnézte (esetleg egy orvos kollégájával együtt, és testi bajt nem találtak), általában megkérdezi: Hol alszik a gyerek? S ilyenkor a válasz úgyszólván mindig az: – Velünk. Vagy: – Közöttünk. (Esetleg csak: – Velünk egy szobában.)
A szülőkkel vagy a szülőkkel egy szobában alvó gyerekek időnként esetleg csak félálomban – vagy éppen alvás közben! – tanúivá válnak, válhatnak a szülők házaséletének. Ez a feldolgozhatatlan élmény nagyon gyakran a vihar képzetében jár vissza a gyerekek nappali tudatába. (Ha valóban éber tanúi ezeknek a jeleneteknek, s netalán még szemlélői is, akkor izgatott módon inkább birkózásról szoktak beszámolni.)
Sokszor szokták elmondani, hogy miért ne alhatna a szüleivel a gyerek, hiszen a gyerekeknek az archaikus vagy paraszti kultúrákban sem volt külön szobájuk (bár külön hálóhelyük többnyire igen). Más volt azonban egy nagy család együttélésének szokásrendszere, tradíciója, mint a mai modem családoké.
Ezért ilyenkor mindenképpen az tanácsolható, hogy a gyerek ne aludjon a szülőkkel egy ágyban, s ha van rá mód, aludjon vagy aludjanak külön szobában is. A szülőket nem szabadna, hogy megtévessze a gyerek alvása, egyenletes szuszogása abban, hogy a gyerek ilyenkor már se lát, se hall, s úgyse ébred fel, ha egyszer elaludt. A gyerekek vizsgálata a vihar-panaszoknál általában elég egyértelműen utal ilyenfajta nem tudatos élményeikre.
Persze lehet, hogy a gyerekben valamiféle kontrollálhatatlan képernyőélmény kelti fel – vagy inkább: fokozza fel – a szorongást. Vizsgálatokból tudjuk, hogy minél kisebb gyerekről van szó, annál nehezebben feldolgozható élménynyomokat hagy hátra a képernyőnek nem is a látványa, de az erőteljes hangja.
Mindehhez járulhat az, hogy az ötödik életév és környéke a kisgyerek felébredt erotikus érdeklődésének jelentős korszaka. Kislányok ilyenkor mondják, hogy „apukámhoz megyek feleségül, ha nagy leszek”, a kisfiúk pedig anyjuk felé fordulnak erős ragaszkodással. Ez együtt járhat az egyébként mintaként választott és követett, azonos nemű szülő iránti, nehezen feldolgozható féltékenységérzéssel is. Ezek a képzetek és érzések sokszor csak félig tudatosak, vagy annyira sem, és gyakran nem is kerülnek kimondásra. Ennek ellenére hatnak, és ha összeszövődnek a fenti élményekkel, már kiválthatják az erőteljes „viharszorongást”.
Ami pedig a valódi vihart, a többnyire nyári viharokat illeti, ezeket együtt nézhetjük, gyönyörködhetünk jelenségeiben, élvezhetjük, beszívhatjuk a felfrissült levegő illatát, nézhetjük a vihar előtti csöndben sokszor felderengő különös fényeket, aztán a villámok cikázását, számolhatjuk, hogy hány másodperccel követi a fényt a mennydörgés hangja, ebből kiszámíthatjuk, hogy milyen messze lehet a lecsapás helye (persze, mi sem egy nagy fa alatt állunk ilyenkor, hanem villámhárítóval ellátott épület nyitott ablakából nézzük az eseményeket). Egy ilyen nyári vihar maradandó – fenséges – élmény lehet, s nem félelmet kelt, hanem gyönyörűséget és áhítatot. (Igaz, csak akkor, ha mi szülők sem félünk a tomboló széltől, a mennydörgéstől és a villámoktól.)
Nők Lapja 1998/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
