Amikor majd harminc esztendő után a Szegedi Nemzeti Színház budapesti vendégjátéka alkalmából viszontláttuk a színpadon Urbán Ernő Uborkafáját, a szünetben, a már nem éppen ifjú nézők, szakmabeliek, valamennyien a Nemzeti Színház hajdani előadását idézték. A Marton Endre rendezte ősbemutató halványuló emlékéből egyetlen figura ugrott ki pontosan, felismerhetően: Galovich Piroskáé — Máthé Erzsi felejthetetlen, karikaturisztikus alakításában.

Akkoriban érkezett Pécsről a fővárosba a fiatal Máthé Erzsi, a Nemzeti Színház új, sokat ígérő művésze. Az első években egymást érték a jól megoldott, nagy feladatok. A Bernarda házában — megrendítő Martirio, azután a kirobbanó, látványos siker — Karinthy Ferenc Ezer évének nagyhangú Szabó Júliája.

Nehéz elhinni, hogy a színésznő, aki karcsún, szőkén és napbarnítotton ül velem szemben, éppen harminc esztendőt töltött a Nemzeti Színházban. S most, amikor a színházi élet átszervezését követően megjelent a lapokban az újjászervezett, önállósult Katona József Színház társulatának névsora, sokan csodálkozva látták a felsorolás ABC-rendjében az ő nevét.

Kétszer futottunk neki ennek a beszélgetésnek. Az első tárgyszerű volt és udvarias, mint a diplomaták munkareggelije. Én kérdeztem, Máthé Erzsi válaszolt. Egyszer-egyszer elbizonytalanodott, azután bölcsen belekapaszkodott a kipróbált igazságokba. Olajozottan peregtek a kérdések és feleletek. Aztán ezzel búcsúztatott:

— „Ennyi ”, ahogy a filmesek mondják…

Bólintottam.
— De egy ember — nem ennyi! Ezt ugye, tudod?

— Tudom. És sajnálom.
— De ha gondolod…

Másodszor is találkoztunk.

Együtt jelöltük ki az utat, amelyen a nyilvánosságnak szánt párbeszédnek haladnia kell, és a határt is, ameddig a minden emberben és minden ember környezetében létező természetes érzékenységek megsértése nélkül elmehetünk.

— Hogyan kezdi színészpályáját az a lány, aki sohasem volt naiva?
— Rengeteg szorongással, és talán egy kicsit rendhagyó módon. Később értettem csak meg, mit jelentett tanáromnak, Várkonyi Zoltánnak az a kijelentése, hogy nekem bele kell érnem a szerepeimbe.

— Pedig bizonyára csinos voltál és szőke…
— Talán a termetem, de még inkább az orgánumom különböztetett meg a naiva-szerepekben debütáló pályatársaimtól. Már növendékként is Násztya voltam az Éjjeli menedékhelyben. Egészen fiatalon Shakespeare III. Richárdjában — Margit királyné.

— Nem lehettél fiatalabb, mint Jászai Mari, amikor Margitot először játszotta! Neki is csak később, öregasszonyok hosszú sora után adatott meg a drámák középpontjában sütkérező, szépséges hősnők szerepe.
— Életemben én csak egyetlen szerepért könyörögtem. Pécsi kezdő koromban minden vágyam volt az Ármány és szerelem Lujzája. Mint az igazgató, Szendrő József akkori feleségének még nehezebb volt szerepet kérnem. De azért nem volt Pécs rossz iskola. Egyik nap tragédiában, másik nap zenés-táncos darabban léptem fel. Innen kerültem azután Budapestre, a Nemzetibe.

— Itt sem nagyon kellett szerepért könyörögnöd!
— Volt évad, amikor egymást érték a nagy feladatok.

— Később, mintha elült volna ez a jó szél körülötted .. .
— Nem vagyok visszatekintő alkat. Nem szeretek utólag, régi sérelmeken kérődzni. Egész életemben, mindig a holnap érdekelt.

— Mégis, áruld el: volt-e kanyargós pályádon, a szűk esztendők alatt, olyan pillanat, amikor legszívesebben abbahagytad volna a pályát?
— Nem titkolom: volt. Azokban az években, amelyekkel ma sem tudok magamnak szakmailag elszámolni. Amikor a férjem Marokkóban dolgozott, egy évre kilátogattam hozzá, és azt hiszem, egy szavába került volna, hogy feladjam a harcot, a pályát. De ma már biztos vagyok benne — akkor is sejtettem —, hogy halálosan boldogtalan lettem volna színház nélkül.

— Gondolom, el sem tudnád képzelni, más síneken, más pályán az életed!
— Ma már, természetesen, nem. De nem nagyon hiszek az eleve elhivatottságban. Hogy valaki eszmélése pillanatától megérzi, hogy ő csakis egyetlen feladatra született. Miért ne lehetett volna belőlem orvos vagy tanár? De egy fiú kedvéért elvállaltam, hogy május elsején fellépek a Ligetben egy alkalmi színpadon. Azután, mivel mindig is szerettem táncolni, verset mondani — boldogan hittem azoknak, akik tehetségesnek találtak. A hitemet az sem ingatta meg, hogy amikor jelentkeztem, nem vettek fel az Akadémiára. Az Országos Színészképzőben szerencsére kitűnő tanárok keze alá kerültem. És ma már valóban nem tudom más pályán elképzelni az életem.

— Szerencséd, hogy kemény fából faragtak.
— Az én keménységem — védekezés. Mert nem akarom, hogy lássák, milyen elesett és kiszolgáltatott tudok lenni. A szenvedés a színésznek nemcsak sorscsapás, iskola is. Hiszem, hogy az egyéni élet katarzisai megedzik a tehetséget. Segítik a színészt abban, hogy maga is megélje mindazt, amivel a drámákban találkozik. A csalódást, a halált, a szerelmet… Másfél éves volt a kisfiam, amikor elvesztettem. Aznap, amikor agyhártyagyulladásban meghalt, eltitkolták előttem, és én felléptem. Reggel az édesanyám mondta el, és este újra játszanom kellett. A szerelem a színésznek felszabadító élmény, szárnyakat ad, lehetővé teszi, hogy repüljön a színpadon…

— Repülni csak jó színházban, jó szerepben lehet.
— Ezért vállalkoztam rá, hogy még egyszer újrakezdem a pályám.

— Nem lehetett könnyű döntés.
— Lelkem legmélyén, szinte természetesnek éreztem, hogy ha ott akarom folytatni a pályám, ahol most tartok, ha ki akarom használni azt a lendületet, amire az elmúlt évadokban szert tettem, akkor át kell szerződnöm. De azért az ember nem légüres térben él. Színházon belül is, kívül is, sokféle erő hat egy színészre. Hosszas mérlegelés, vívódás után végül is azt éreztem, harminc év után szükségem van arra a megújulásra, amit ez a vállalkozás ígér. És ismerős épületbe megyek, olyanokkal, akikkel már évek óta sokszor és jól dolgoztam együtt.

— Nyilván fájt otthagynod a régi Nemzeti Színházat, a harminc esztendőt…
— Erre csak azt mondhatom, hogy azt a színházépületet, ahová en fiatalon szerződtem, már régen lebontották. Első, felejthetetlen partnereim, az ország első színházának régi nagyjai — Bihari József, Somogyi Erzsi, Tőkés Anna, a Makláryak — már csak a színháztörténetben és a mi emlékezetünkben élnek. Nem akarom felsorolni, hány igazgatóm, hány rendezőm, partnerem volt a harminc év alatt. Amit nem sajnálok otthagyni, az a hiúságból folytatott meddő viták korszaka, az alkalmanként bénító zűrzavar. Amit igazán sajnálok — az a visszahozhatatlan fiatalság. Amit pedig keresek — az a megújulás.

— A legtöbb színésznő pályájának kritikus korszaka — naiva koron túl — a szerelmes lányszerepekről való lemondás, az életkorból következő szerepkörváltás. Ezt Máthé Erzsi elkerülte.
— Fiatalon, talán, mert nagyobb volt a tét, sokkal jobban féltem a bukástól. Ma már jobban fel tudom mérni a dolgokat, jobban elviselem a sikert és a sikertelenséget is. Érdekes, hogy rendezőim közül a nagyon fiatal Asher Tamás volt az, aki pontosan ráérzett a bennem levő görcsre, és aki éppen ezért — okos szóval, humorral — fel is tudta oldani. Ezért is élveztem annyira A jövedelmező állás próbáinak légkörét.

— Végül is, mit vársz a Katona József Színháztól?
— Mit vár egy színész az élettől — szerepet! Pontosabban — sok jó szerepet. Mostanában vonzanak a komikaszerepek. Örülök, ha nevet a közönség. Ezért is sajnálom, hogy meg kell válnom az Úrhatnám polgár Jourdainnéjétől.

— Ezek szerint, kérdéseim listájáról máris kihúzhatom, hogy mi lenne Máthé Erzsi három kívánsága.
— Nyugodtan húzd ki! Mert konkrét szerepálmokról soha nem tudtam, nem mertem beszélni. De tulajdonképpen, ha akarod, válaszolhatok is… Az első kívánságom, a legfőbb vágyam, hogy jó színésznő legyek. A második, hogy még jobb. A harmadikat meg talán szerénytelenség is lenne megfogalmazni. De végül is, mindenki arról álmodik, hogy kifusson, hogy egyszer — nagy színésznek tartsák. Én úgy érzem, hogy még nem koptak meg bennem azok az érzelmi antennák, amelyek képessé, fogékonnyá tesznek az új impulzusokra. Különösen egy olyan közegben, ahol valóban összetartozó, egyet akaró emberekkel dolgozhatok együtt. Ahol elsősorban és mindig — színházról van szó. Tudom, hogy nem lesz könnyű életem, sokan óvtak is az újrakezdés nehézségeitől, felelősségétől. De én hiszek abban, amire most szövetkeztünk. Hogy sikerülni fog jó színházat csinálni. A magunk és a nézők örömére.

Búcsúzóban ehhez kívántam sok szerencsét, sok erőt és sikert, örömet adó nagy feladatokat.

Földes Anna

Nők Lapja 1982/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)

Kiemelt kép: Central Médiacsoport archívum/Szkárossy Zsuzsa