A kamaszkori feszültség levezetése a szemtelenség – amihez bizony nem árt némi humor

Kérdés: A fiam most tizennégy éves, és bár még mindig elég jóban vagyunk, rémülten észlelek rajta mindenféle változást, amiről már olvastam, halottam a kamaszkort illetően, de azt hittem, hogy a mi jó családunkban ez nem fog bekövetkezni, hiszen négy évvel idősebb nővére csak előnyére változott ebben a korszakban. Miben változott meg a fiam? Nehéz megfogalmazni. Valahogy elidegenedett a mi családi stílusunktól, néha szinte rá sem ismerek, máskor meg rémülten látom, hogy mindenféle külső mintákat utánoz hanghordozásban, szóhasználatban, járásban, vagy esetleg egy nagy karimájú kalap viselésében. Hol ezt, hol azt, hol valamelyik barátját utánozza. Már kérdeztem is tőle: – Így akarsz egyéni lenni? – Nagyon megsértődött. Időnként leszegi a fejét, nem néz rám, mondok valamit, mire szó nélkül kimegy a szobából. Bár szerintem nincs titka előttünk, valahogy mégis titkolózik. Aztán némaságból átcsap a másik végletbe, rettenetesen szemtelen lesz, és pereg a nyelve, amíg csak ki nem hozza a sodrából az apját. Mi lesz mindebből? Kell-e valamit tennem? Vagy csak aggódnom és várakoznom? Lesz-e még belőle olyan velünk szolidáris, lelkünkből lelkedzett kis ember, amilyen volt az elmúlt hónapokig?

Válasz: A fiúk gyakorta „nehezebben” és „éretlenebbül” élik át a kamaszkort, mint a lányok. Míg a családjukba érzelmileg jól, stabilan beágyazott lányok kamaszkora tényleg alakulhat úgy, ahogy írja, hogy csak előnyükre változnak – nyíltabbak és ügyesebbek lesznek társas viselkedésükben –, addig, ugyanilyen jó érzelmi kapcsolatban is, a fiúk inkább ügyetlenebbek lesznek, a zavart tétovaság a célratörő – időnként agresszív – aktivitással együtt és egyszerre lehet jelen viselkedésükben.

Igen, a kamasz gyerek keresi magát, próbálgat, külső mintákat utánoz, és a kamaszkor egyik paradoxom, önellentmondása az, hogy úgy akar nagyon is egyéni lenni, hogy olyan lesz – olyan ruhát hord, úgy viselkedik –, mint a kortársai, vagy mint valaki, aki a kortárs csoport számára is mértékadó, egyfajta ideál. Igen, úgy akar egyéni lenni, hogy végigpróbálgatja a különböző, környezetében látott és lehetséges magatartásformákat. Minden egyenes leleplezés, „tükörtartás”, rámutatás arra, hogy ő most épp ilyen, sérti és zavarja a kamaszt.

Valóban: valami titkot rejteget. Valamiféle titkot, amiről sokszor maga sem tudja, hogy micsoda. Egyrészt szégyelli magát, hogy olyan, amilyen, másrészt büszke magára, és ez a kettősség is feszültséget teremt. A titok sokszor abból az érzésből fakad, hogy „valami új születik bennem, valami idegen”, ami egyszerre lehet nagyszerű és félelmetes. (Ez az új, ez az idegen, ami születőben van, az az indulatokkal, érzelmekkel átszőtt saját személyiség.)

Sajátos lehet ilyenkor kapcsolatkeresése a világgal. Ezt a kapcsolatot belső magányérzetében nagyon is igényli, ugyanakkor, amikor belső állapotait zavartan takargatja. Titkolózásból mutatja „másnak” magát, mint amilyen, vagy mint amilyen eddig volt. És csak az a fontos, hogy bele ne merevedjen valamelyik külsődleges szerepébe.

Amíg a kamasz változik – ha mégoly szélsőségek között hányódik is ebben a változásban – nincs baj. Legalábbis ezt mondja Anna Freud, felhíva a figyelmünket arra, hogy akkor jogos az aggodalom, ha kamasz gyerekünk valamelyik szélsőséges magatartásformába belemerevedik, és a változások sora megszakad.

Sokszor beszéltünk már arról, hogy a kamasz „természetes módon” szemtelen. A kamaszkor az erőteljes szellemi érés, s az ezzel járó éles ítéletalkotás korszaka; a kamasz maga is szenved attól, hogy az eddig hozzá közelálló embereket hirtelen karikatúraszerűen kezdi látni. Az ebből eredő feszültség levezetése a szemtelenség, amit jó, ha humorral tudunk fogadni. Ez nemcsak nekünk jó, neki is; őt is megnyugtatja. (Ha méregbe gurulunk és dühöngünk, akkor az adott helyzetben veszítettünk, s ez a kamaszt is szorongással tölti el.) Ha az érzelmi kapcsolat a kamaszkort megelőzően jó és stabil volt, akkor a kamasz általában szemtelenségében is tapintatos (például nem járat le bennünket idegenek előtt). A humor abban a tekintetben is megnyugtatja, hogy talán mégsem vagyunk annyira rémesek, amilyennek néha lát minket, és szívesen veszi, hogy szóba állunk vele, de érezheti, hogy ahol nem kell, ott mégsem vesszük egészen komolyan.

A kamaszkorból idővel az ifjúkorba, majd a felnőttvilágba nő át a gyerek, és újra meg újra visszatér hozzánk, akiktől nem is szakadt el egészen. Igen, lesz még velünk szolidáris, lelkünkből lelkedzett – tulajdonképpen most is az, ha nem is tudja kimutatni, sőt, ha az ellenkezőt játssza is, és humorunk éppen arról győzi meg, hogy ezt mi is tudjuk róla –, de persze nem kis ember lesz többé, hanem esetleg nálunk is két-három fejjel magasabb langaléta.

Mindennek alapján azt hiszem, hogy várakoznunk kell (viszonylagos türelemmel), de aggódnunk nem. Akkor legalábbis nem, amikor ilyen jóban voltunk a kamaszkort megelőző időben.

Áll a régi mondás: a kamaszt csak kamaszkora előtt lehet – és kell – nevelni.

És igen, ezeken a zűrzavarokon átbotorkálva talál el önmagához az ember, lesz az egyénieskedő kamaszból egyéniség. Vagyis: belülről vezérelt ember, akit nem sodornak el kényszerek és divatok, aki érzelmi biztonságban kiérlelt belső világában hozza meg – esetleg téves, de belátással mindig újra korrigálható, javítható – döntéseit.