Kérdés: Ön mindig nagyon pártfogolja az óvónőket, az óvodákat; igaza is van, de a mi óvodánkban a gyerekek idei farsangi bálján a vezető óvónő kommandósnak öltözött. Mikor a gyerekeim mesélték, nem akartam elhinni, de az óvónők megerősítették. A kisebbik gyerek nem is tudta, hogy mi az, csak hogy egy fekete ruhás, fekete arcú, sok pisztolyos bácsi volt a Zsóka néni. Az óvoda légköre, hangulata, az óvónők hozzáállása nálunk is általában jó, kellemes, toleráns, de néhány dologban a fentiekhez hasonló furcsaságokat tapasztalunk, amelyek többnyire a vezetőből indulnak ki. Ilyen például, hogy az óvodában rendszeresen vannak színházi előadásnak nevezett „borzadmányok”. A szülők és az óvónők között felmerült, hogy a kiscsoportosok legalább az első hónapokban maradjanak ki ebből. A vezetőnő erre azt mondta, hogy először borzasztó lesz (ő is ezeket a szavakat használta) a kicsiknek a tömeg, a ricsaj, nem is igen fogják érteni, de valamikor úgyis hozzá kell szokniuk. Így aztán ez a valamikor háromévesen, októberben, alig néhány héttel azután, hogy először óvodába léptek, következett be. A másik megdöbbentő élmény akkor ért, amikor tavaly, talán szintén farsang táján, véletlenül bekukkantottam az ebédlőnek, tornateremnek használt helyiségbe, ahol több ember nagyságú fekete szellem „díszítette” a falakat, a plafonon pedig egy fekete denevér honolt. Ha a szülők szóvá teszik ezeket a dolgokat, válaszként túlérzékenynek, kukacoskodónak, gyermekeinket túlzottan óvó, kotkodácsoló tyúkanyónak minősítenek minket, akik belebeszéljük gyerekeinkbe a félelmet, az aggódást. Tényleg azok volnánk? Nincs fantáziánk a játékhoz? Csak mi félünk a kommandóstól, netán a kísértetektől és a denevértől, és ezt a félelmünket vetítjük a gyerekeinkbe? Szükség van ilyesmikre az óvodában?
Válasz: Én is megijedtem. Fekete ruha, fekete arc, fekete szellem, fekete denevér – és mindez az óvodában! –, egy kicsit sok.
De komolyra fordítva a szót: jeles színházi, bábszínházi és óvodai szakértők gyakran beszélnek arról, hogy a jelmezek, a takarások, a színház keltette illúziók kiszámíthatatlan hatásokat válthatnak ki a gyerekekből, és gyakran tartósan traumatizálják -lelkileg megsebesítik és megbetegítik – őket, akkor is, ha a gyerek látszólag nem ijed meg, amikor látja, átéli a dolgot. Késleltetve fellépő szorongások, éjszakai-vagy egyszerűen csak a sötétben bekövetkező – félelmi állapotok előidézői lehetnek az ilyen élmények. Ezért javasolják a szakemberek – de ki hallgat ma már a szakemberekre! -, hogy négy és fél, ötéves koruk előtt a gyerekeket ne vigyük például színházba, bábszínházba se. Ezért fordítanak gondot a jó óvodák egy részében arra, hogy az óvodásnak ne paraván mögül játsszanak az óvónők vagy a nagyobb óvodások, ha bábelőadást rendeznek, hanem legyen látható a bábot mozgató felnőtt vagy gyerek, biztonságot adva a néző gyereknek.
Nem tudom, hogy milyen színházi előadásokat rendeznek maguknál, mik is ezek a „borzadmányok”. Lehetséges volna, hogy nem is színházi előadásokról van szó, hanem minden gyereket bevonnak egy nagy közös játékba, és ezért van tömeg és ricsaj? Azt hiszem, hogy én az egészen kicsiket ebből is kihagynám, illetve a nem szereplő óvónők körül összegyűlve lehetnének ennek a játéknak nézői, s ha esetleg kedvük van, bele is kapcsolódhatnak, miután már megszokták és megszerették az óvodát. De a nagyobbak számára egy ilyen nagy közös játék – ha tényleg arról van szó – nagyon jó lehet.
Ha azonban nem ez a helyzet, hanem tényleg „színházi előadások” nézőiként ülnek be a gyerekek a tornaterembe, s az előadásokban, mondjuk, az óvónők egy része játszik (és esetleg néhány gyerek statisztál; ilyeneket is láttam), akkor erről ugyanaz a véleményem, mint magának: erre semmi szükség.
Az óvodás számára az ő saját szabad játéka a legjobb színház, s ennek a kibontakozásában segíthet, persze, az óvónő is, és a többi gyerek is.
Azt kell világosan látnunk, hogy ebben az életkorban két év még nagyon nagy korkülönbség, amit semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ami elképzelhető, és nem káros az ötéves számára, az elképzelhetetlen, és súlyosan károsító lehet a háromévesnek. Azt a gondolatot, hogy „először ugyan borzasztó lesz…, de valamikor úgyis hozzá kell szokniuk” – hibásnak és tévesnek tartom.
Ami pedig a fekete ruhákat, maszkokat, szellemeket és denevéreket illeti: lehetséges volna, hogy a vezető óvónő megengedi magának, hogy ezekben élje ki sajátos lelkiállapotait, tekintet nélkül a gyerekekre? Levelét olvasva felvetődik ez a gyanú – de nem akarom még magamnak sem elhinni. Az óvodában biztos, hogy nincs ilyesmire „szükség”, sőt tilos, mert a gyerekek elemi érdekei ellen való az effajta ijesztgetés. (Sajnos, tudok olyan óvodáról is, ahol, ha valaki „rosszalkodott”, volt óvónő, aki a pinceajtóra mutogatott, s azt mondta: – Oda fogunk bezárni, ott lent sötét és hideg van, és farkasok vannak!)
Az óvoda szolgáltatás, és ennek a szolgáltatásnak a megrendelője a szülő. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, s a hozzá kapcsolódó más jogszabályok biztosítják a szülők jogát arra, hogy ők döntsék el, milyen nevelést óhajtanak adni és adatni gyermekeiknek. (Csak gyerekeik ártalmára nem lehetnek.) Így hát nem lehet letorkolni a szülőket (sem az óvodában, sem az iskolában), túlérzékenynek, kukacoskodónak, gyermekeiket túlzottan óvó, kotkodácsoló tyúkanyónak minősítve őket, hanem érdemben foglalkozni kell panaszaikkal, és – megőrizve az óvónők valódi és szakszerű módszertani szabadságát – változtatni kell a szülők által kifogásolt gyakorlaton.
Nők Lapja 1999/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
