Árthatunk vele, ha meg akarjuk tanítani „rendesen rajzolni” a gyerekeket

Kérdés: A kisfiam négy és fél éves. Talán még kétéves sem volt, amikor már firkálgatott és elég ügyesen, színesen. A hároméves születésnapján rajzolt egy kutyát, vagyis egy összefirkált foltra azt mondta, hogy kutya. Akkor a férjem megmutatta neki, miként lehet egyszerűen kutyát rajzolni. Ez nem nagyon érdekelte. Továbbra is csak firkálgatott, kérdezgettük, hogy melyik firka micsoda, de nem akarta megmondani. Most még mindig csak pálcikaembereket rajzol, holott az óvodában vannak olyan kislányok, akik már egész szép házakat,fákat és felöltözött embereket rajzolnak. Próbáltuk egy kicsit tanítgatni, de azóta teljesen abbahagyta a rajzolást. Pedig vettünk szép színes filceket, de látni se akarja, ellöki. Kicsit kétségbe vagyok esve. Most már annak is örülnék, ha újra csak szabadon firkálgatna, de erre se tudom a kedvét felkelteni. Végképp elrontottunk valamit? Mit lehetne még tenni? És egyáltalán: mikor kell tudnia egy gyereknek már rendesen rajzolni?

Válasz: Az a jó, ha a kisgyerekek kedvvel firkálgatnak – vagy festékkel pacsmagolnak amikor és ahogy nekik tetszik. A Waldorf-óvodában például élénk, telített színű méhviasz krétácskákkal rajzolnak a gyerekek, mert ezeket úgy lehet megfogni – hüvelykujjal a másik három vagy négy ujjnak támasztva –, ahogy a gyerek ebben az életkorban görcsösség nélkül fogni tud. A ceruza vagy toll fogása ilyenkor még görcsös, így a mozgáskésztetés nem tud szabadon kiáradni s a firkálgatás öröme is kisebb. Ugyanis

ebben az életkorban az ilyenfajta művészi tevékenységek legfontosabb „eredménye”: a spontán öröm.

Az a spontán öröm, amit a gyerek a színes firka készítése közben érez, és az, amit akkor él át, amikor szemügyre veszi, vagy másoknak megmutatja firkáját. Nem a művet kell tehát ilyenkor értékelnünk, hanem magát a tevékenységet. Nagy türelemmel tudnak ilyenkor a gyerekek esetleg apró, színes köröcskékkel beborítani egy papírlapot, nyelvük hegyét is kidugják az elmélyült munkálkodás közben, de ha megkérdezzük, mi az, amit csinálnak, nem tudnak válaszolni. Ha azt mondjuk, a sokadik kérdés után, mint az egyszeri óvó néni, hogy: „Én tudom, mit rajzolsz! Ezek dunai kavicsok!” – akkor kitesszük magunkat annak, ami a kérdező óvó nénivel is megtörtént: a gyerek nem válaszol, de soha többé nem fog ilyen mozaikszerű gyönyörű lapocskákat rajzolni, sőt esetleg semmit, egyszer s mindenkorra beszünteti a rajzolást (legalábbis a kérdező jelenlétében).

A kisgyereket nem kell rajzolni tanítani. Láthat minket rajzolni, akkor utánozni fog minket vagy a testvéreit, jó ha vannak körülötte ehhez eszközök, de tanítani nem kell.

A kislányok sokszor rajzi készségükben is érettebbek, mint a fiúk, és nagyok lehetnek az egyéni különbségek is.

Az önök helyében én most egy ideig nem foglalkoznék a rajzolással, de eljöhetne az idő, amikor egy új játékot mutatnék: kiterített nagy újságpapírokra nagy rajzlapokat tennék le, két-három festéket kikevernék tálkákban, és ujjal, kézzel különböző nyomatokat készítenénk vagy éppenséggel festenénk (de ebben a festésben semmi jelentőséget nem tulajdonítanánk a kontúroknak, formáknak).

Csepegtethetnénk is egymás mellé vagy egymásra a különböző színeket, kicsit megdöntve folyathatnánk a nagy lapon, használhatnánk nagy, széles ecsetet. Esetleg meg is márthatnánk vízben a rajzlapot, mielőtt dolgozunk rajta (ahogy ugyancsak a Waldorfóvodákban, -iskolákban teszik). Azt hiszem, ezzel először akkor próbálkoznék, amikor más gyerekek is vannak nálunk, vagy a gyerek testvérei is otthon vannak (ha vannak). Mindenképpen többen csinálnánk, nem csak egyedül próbálkoznék szorongva, hogy vajon ez érdekelni fogja-e a gyereket, vissza tudom-e vezetni így a rajzoláshoz. (Az effajta szorongásokat a gyerekek megérzik rajtunk, s ez elriasztja őket.) Nem tudom, egész pontosan mit ért azon, hogy „rendesen rajzolni”. Az iskolába lépő gyerekek már általában rajzolnak valamiféle embert, fát, házat, de még sokáig csak azt rajzolják, amit tudnak a dologról, s nem szabad arra kényszeríteni őket, hogy „modell után” rajzoljanak. Ennek az ideje – amikor a gyereket magát is érdekelni kezdi az, hogy amit rajzol, hogyan hasonlíthatna mindjobban arra, amit lát és le akar rajzolni – csak valamikor a 9-10- 11. év táján érkezik el.

Spontán öröm. Ebből az összetételből külön is kiemelném a spontán szót. A kisgyerekkor olyan időszak, amikor a dolgok még maguktól történnek, fejlődés magától zajlik (a megfelelő kedvező környezetben). Ahogy a gyerekek maguktól tanulnak meg járni és maguktól tanulnak meg beszélni – ha hallják az utánozható jó mintát, és oldott és derűs légkörben meg is hallgatják őket –, ugyanúgy maguktól fejlődnek és tanulnak meg sok mindent, rajzolni is, játék és utánzás közben.

Semmiképpen nem mutatnám meg a kisgyereknek, hogyan kell „egyszerűen” fát, házat, kutyát, macskát, elefántot vagy bármi mást rajzolni, mert ezzel csak sablonokra tanítanám és ez mindenképpen kerülendő.

És persze azt se mondanám soha – ha mondjuk mindig kilenc-tíz ujjú embereket rajzol –, hogy „az embernek csak öt ujja van, gyere, számoljuk meg együtt”, inkább elgondolkoznék azon, hogy milyen belső élményeket jelenít meg rajzain a sok ujj.