Kérdés: A kislányom elsős. A tanító néni szerint le vannak maradva matematikából. Házi feladatként egyik napról a másikra 20-30 példát kapnak. Legutóbb 25 példa volt. Nekünk otthon mérnünk kell az időt, hogy a gyerek mennyi idő alatt oldja meg a példákat. Az iskolában is mérik. Mindent mérnek. Az olvasás sebességét is. A tanító néni szerint a mi gyerekünk jól teljesít, de „nem tud eléggé felgyorsulni”. Ezt a legutóbbi 25 példát 21 perc alatt oldotta meg. Mégis csak 93 százalékot kapott rá (minden teljesítményt százalékban számolnak ki a végén). Két hibája volt. Ez: rossz! Jónak csak a hibátlan megoldás, a száz százalék számít. Görcsben áll a gyomrom, ha elnézem a gyerekemet, aki majd megőrül, miközben magát hajszolja és a példákat halálosan unja. Amikor a példái éppen százszázalékosak (gyakran van így), akkor is hoz haza lesújtó figyelmeztetést. Nem ír elég szépen. (Szépen ír, de nem elég szépen!) Tessék mondani, mindez, amit itt leírtam, normális egy elsős gyerek esetén? Vagy netán: modern? Teljesebb értékű és alkotóképességű felnőtt lesz az, akit így tanítanak? Én egyelőre csak azt látom, hogy a kislányom, aki lelkesen ment az iskolába, most már halálosan fáradt, unja és utálja az egészet. Nincs itt valami baj?

Válasz: Ha így van, ahogy írja – baj van. Először is, az elsősöknek nem 20-30 példát kellene kapniuk naponta házi feladatként, hanem kettőt, hármat, ha egyáltalán kapnak házi feladatot. A gyakorlást ugyanis az iskolában kellene megoldani a délelőtti órákban, nyugodtan, tempósan, ráérősen, más tevékenységekkel váltogatva. Sietni pedig egyáltalán nem lehet és nem szabad az írás, az olvasás, a számolás tanulása közben, hiszen itt készségek kialakításáról van szó ugyanúgy, mint az autóvezetés esetében. Ha 30 órára van szükségem ahhoz, hogy megtanuljak autót vezetni, akkor ezt nem tanulhatom meg három nap alatt napi tíz órában. Nemcsak azért nem, mert ez fárasztó, hanem azért sem, mert akkor túl keveset alszom, márpedig

egy készség csak akkor automatizálódik, ha alvás – álom – közben a részmozzanatok feledésbe merülnek, s a gyakorlás közben nappal felvett mozdulatok, tudások integrálódnak, beilleszkednek személyiségembe.

Ez mindig elhúzott folyamat, amelyet nem lehet siettetni. Ha mégis siettetjük, különféle zavarok állnak elő és mint Ön is írja, a gyerek megutálja az iskolát, holott egyébként ő szívesen megtanulna ebben az életkorban már írni, olvasni és számolni. Nagy egyéni különbségekkel persze, és a fiúk mindig lassabban és későbben, mint a lányok. (Kivételek vannak.)

Az időmérés, a siettetés megrontja a gyakorlás folyamatát, meggyőződésem szerint ezeknek a készségeknek a kialakításában teljesen szakszerűtlen eljárás. Nem arra kellene törekednünk, hogy a gyerek „felgyorsuljon”, ellenkezőleg, oldott, laza, kényelmes, a részletekben is elmélyülni hagyó kivitelezési lehetőséget kellene biztosítanunk.

Ebben az életkorban még maga a gyakorló tevékenység az érték, és úgyszólván nincs rossz megoldás, nem kellene javítgatnunk azt, ami elkészült, csak mindig újra jó mintát adva kellene lehetővé tennünk az egyre pontosabb utánzást.

Éppen fordítva kellene eljárnunk, mint az itt leírt tanító néni.

Amikor a gyerek esetleg sok mindenben hibázik, akkor is meg kellene keresnünk azt az egy dolgot, amelyet éppen jól oldott meg és azt kellene példaként felmutatnunk.

(Pontos mérésekből tudjuk, hogy ez az eljárás fejlesztő hatású, míg a másik gátlásokat épít ki.)

Nem akarom megkerülni a főkérdés egyenes megválaszolását: mindez, amit itt leírt, nem normális egy elsős gyerek esetén, de még később sem.

Nem mondhatjuk el elégszer: az első két tanévet – a magyar közoktatásban is régen kimondott alapelveknek megfelelően – egységnek kellene tekintenünk és az óvodához kell közelítenünk (a jó értelemben vett, nem tanító, nem iskolás óvodához, ahol a gyerekek még sokat játszanak, énekelnek, festegetnek és mesét hallgatnak).

Ma már idegélettani vizsgálatokból is tudjuk – amit a jó tanítók ösztönösen mindig is tudtak –, hogy milyen nagy a jelentősége annak, ha a gyerek szeret iskolába járni, ha úgy érzi, hogy életkorának megfelelően, nagy érzelmi biztonságban módja nyílik arra, hogy újra felébredt kíváncsiságát követve sok mindent megtanuljon és megtudjon a világról.

Ne törjük le gyerekeink világmegismerő kedvét, és ha egy mód van rá, ne hagyjuk, hogy a szakszerűtlenül dolgozó iskolák letörjék. Én, azt hiszem,

mindent elkövetnék, hogy a gyerekemet elhozzam ebből az osztályból, ettől a tanító nénitől vagy ebből az iskolából.

Igenis vannak olyan nagyszerű tanítók, tanító nénik, akikhez, s olyan iskolák is, ahová a gyerekek szeretnek járni…

Az új alaptanterv – elvileg legalábbis – lehetőséget ad arra, hogy a kezdő szakaszban, az iskola első éveiben semmiképpen ne kelljen sietni. Bizakodva – bár egyben kicsit szorongva is – várom, mi fog megvalósulni gyerekeink számára ezekből a lehetőségekből.

És még valami, az első osztályban már réges-régen nem kell – sőt nem is szabad – osztályozni. Márpedig ezek a százalékok osztályzatok. Ugyanúgy, ahogy a fekete pont, zöld pont, piros pont, vagy a boszorkány, róka, törpe, csillag és a többiek. Sokszor éppen a szülők igénylik ezeket az álosztályzatokat, mert nem tudják, hogy a gyerek valódi fejlődését hátráltatják, megakasztják ezek a percenkénti minősítések.

Talán jó tudnunk arról is, hogy a magyar iskolákban – egyelőre a 7. osztályig – nem kell osztályozni! (A tanárok döntik el, hogy az értékelésnek milyen formáját választják.)

Nők Lapja 1998/24. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images