Kérdés: Két lányunk közül a nagyobbik ötödikes. Mindig is ő volt a szorongóbb, a feszültebb. Mindig mindenben a tökéletességre törekszik, már egész kisgyerek korában dühöngött, ha valami nem sikerült neki, ha valamit nem tudott megcsinálni. Ha féltréfásan azt mondtuk neki: „Hülye vagy!” – sikoltva tiltakozott, hogy ő nem hülye és nem nyugodott addig, amíg vissza nem „szívtuk” ezt a megbélyegzést. Az iskolában eminens. Itthon is jó gyerek, sokat segít, sokat tanul, hihetetlenül lelkiismeretes. Ebben a tanévben új osztályfőnököt kapott, új tanárok jöttek, kétségbeesett erőfeszítéssel küzdötte ki az elismerésüket, és előfordult, hogy itt-ott becsúszott egy-egy négyes. Időnként éjszakába nyúlóan tanul, de az is előfordul, hogy felkelti magát ébresztővel reggel ötkor, hogy valamit még átnézzen, befejezzen. Február-március óta mondogatja időnként, hogy „nem érdemes élni”, „én úgyis öngyilkos leszek”. Először marháskodásnak vettük, hajlik a végletes megfogalmazásokra, de most már egyre többször hangoztatja, és nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Komolyan vegyük? Elképzelhető, hogy tényleg ilyesmit forgat a fejében? Vagy ezzel csak kifejezi rosszkedvét, mert valami bántja. De mi? Közben az iskolában változatlanul jól tanul, osztályelső. Attól is folyton retteg, hogy ezt a helyét elveszíti. Egy-két évvel ezelőtt a családban, köztem és a feleségem között is voltak feszültségek. Ezek szerencsére rendeződtek. De lehet, hogy ennek a hatása látszik meg most a gyereken? Nagyon érzékeny, mindig is az volt és elég zárkózott. Mit gondoljunk minderről és hová forduljunk?

Válasz: Gyakori, hogy a nagyobbik testvér a szorongóbb, a feszültebb, az önmagával elégedetlen, a tökéletességre törekvő. Ennek kialakulásában sok tényező játszik közre. Mint mondani szokták, attól kezdve, hogy még a szülőcsatorna is nehezebben tágul, azon keresztül, hogy az elsőgyerekes szülők természetes módon szorongóbbak, bizonytalanabbak a gyerek fogadásakor, mint majd a másodiktól kezdve, egészen odáig, hogy csak neki, a legnagyobbnak kell átélnie azt, hogy egy darabig egyedül volt, a szülők figyelmének középpontjában állt, s aztán egyszer csak valaki vagy valakik betolakodtak, a testvérek.

Azt is jó tudnunk, hogy a különösen tehetséges, jó képességű gyerekek általában érzékenyebbek, feszültebbek. Abban, amit leír, némi kis kényszeres-ideges jelleg is megmutatkozik, ami további, talán még mélyebbről fakadó lelki feszültségeket jelez. Valószínű, hogy a családi feszültségek átélése időnként kínzó bizonytalanságérzést is ébresztett az érzékeny, értelmes kislányban, és ezt úgy próbálta feloldani, hogy az iskolában még jobban, még egyértelműbben stabilizálta a helyzetét. Ezért aztán, ha az ötödik osztályba való átlépéssel új tanárok jöttek, mindent újra elölről ki kellett küzdeni – vagy majdnem elölről, vagy ő legalábbis úgy érezte –, akkor ezt a kétfelől fenyegető, bizonytalan helyzetet már nehéz volt elviselni.

Mindehhez járul még a kifáradás. A szorongás, a feszültség önmagában is fárasztó. Az ezek ellenére elért jó eredményhez sok erő kell, és úgy látszik, az iskolai követelmények teljesítéséhez is. Sok erő és idő. És ezt az időt nemegyszer az alvástól veszi el. Ez nagy baj, és nagyon veszélyes dolog gyerekkorban, és talán még veszélyesebbé válik, ahogy a kamaszkor felé haladunk. A kialvatlan gyerekek sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a külvilágból és a saját belső világukból fenyegető veszélyeknek is. A február és a március az a hónap, amikor általában felszökken a gyerekpszichológiai rendelők forgalma. Közeledik a tavaszi fáradtság, a gyerekeknek kezd elegük lenni az iskolából, a mindennapos felkészülés és felelés szorongatásából. Így hát érthető, hogy kislányuk azóta mondogatja, hogy „én úgyis öngyilkos leszek”.

Hogy ezt komolyan kell-e venni? És ha igen, mennyire?

Igen. Minden ilyen kiszólást komolyan kell venni, minden ilyen kiszólás segélysikoltás.

Ha nem is jelenti azt, hogy rohamosan közeledik a tettleges megvalósítás, de azt mindenképpen jelzi, hogy – mint mondani szokták – a képzetáramlásban megjelent az öngyilkosság gondolata. És ez jelzés. Valami nem stimmel, valami nincs teljesen rendben, valamin változtatni kell. Lehetséges, hogy nyílttá, vagy nyíltabbá kellene tenni azokat az egy-két évvel ezelőtti családi feszültségeket, melyekről akkor esetleg semmit sem, vagy túl keveset beszéltek.

Lehetséges, hogy azon kellene elgondolkodni, nem maradt-e a családban, a felnőttekben valami lehangoltság vagy kétségbeesés a feszültségek elmúltával, nem volt-e a felnőttek között valaki, akinek akkoriban ilyen önpusztító gondolatok suhantak át az agyán.

Én azt hiszem, azon is elgondolkoznék, mit kellene vagy lehetne változtatni a családi szokásokon, hogyan juttathatnám kifejezésre, hogy egyrészt

nem olyan fontos az osztályelső helyének megtartása és a tiszta kitűnő bizonyítvány, másrészt, hogy nem olyan könnyű a megszerzett, kivívott helyeket elveszíteni.

Kirándulni mennék, színházba járnék a gyerekekkel, beülnénk egy cukrászdába, elmennénk valami jó cirkuszba és az állatkertbe… Laza, tengő-lengő, sós perecet majszoló programokat keresnék… Hétvégén kora reggel uszodába mennénk, szaunáznánk… És még ki tudja mi mindenfélével próbálkoznék, hogy megtörjem az iskola, és az otthon közötti ingázások rutinját.

És végül, ha a közelgő nyár nem hoz fel- és megoldást ezekre a feszültségekre, vagy ha ősszel újra azt tapasztalom, hogy az iskola megkezdése mindent újra felidéz, akkor feltétlenül és késedelem nélkül szakemberhez, pszichológushoz fordulnék. Lehetséges, hogy a fenti megoldási törekvések teljes kombinációja hoz csak igazi eredményt. És az is

lehet, hogy kiderül a gyerek terápiája során, hogy nekünk, szülőknek is szükségünk van egy kis segítségre

elmúlt élményeink feldolgozásához.

Nők Lapja 1998/25. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images