szőke Barbie-baba piros, szívecskemintás ujjú tüllruhában,

Vekerdy szerint ezért lett ekkora világsiker és világipar a Barbie-baba

Vekerdy Tamás ma is érvényes tanácsa a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: Utálom a Barbie-babát. Csúnyának is tartom. Így aztán két lányom – hat- és négyévesek – is utálja és csúnyának látja. Idáig rendben is van a dolog. De most három hétre kórházba kerültem epeműtéttel, és ezalatt a lányok a nagynénjüknél voltak, ahol az unokatestvérek körében nagy Barbie-kultusz van. Jó egy hete már mindnyájan itthon vagyunk. Most se akarnak Barbie-babát, de a kisebbik kinevezte két-három babáját, mackóját, Barbie-nak, Cindynek, Paulnak, vagy hogy is hívják ezt a társaságot és úgy játszik velük utazást, kórházat, meg mindenfélét. Elgondolkoztam. Mégiscsak lennie kell valaminek ebben a Barbie-ban, hogy ekkora világsiker lett és világipar. Mi lehet a sikerének a titka? Mi az, amit eltaláltak vele? Megfosztom a gyerekeimet valamitől, ha a saját ízlésem kinyilvánításával elfordítom őket a Barbie-kultusztól?

Válasz: Nem, nem fosztja meg. Látja, hogy a kisebbik lánya barbizik, ha akar, Barbie-baba nélkül is.

Mi a Barbie-baba?

Mint a Diák-szigeten nagy sikerrel szerepelt Méhek együttesének Barbie-dala mondja: mini szexideál, plasztik tündér…

A dalocska remekül írja le a Barbie-világot. Íme belőle néhány töredéksor: szőke hajadon a holdfény pihen / a szemöldököd meg nem tom milyen… gömbölyű válladra szállván boldog az esti szél / karcsú derekad minden nádszál megirigyelhetné / ez egyszerűen félelmetes, hogy rajtad minden tökéletes / … / a hosszú lábaidról már nem is szólva…

Igen, mini szexideálról van szó, amelyik idejekorán készíti fel a fogyasztói társadalom szokásaira a gyereket;

vevővé – de legalábbis sóvárgóvá – neveli, hajfestékektől az egyéb kozmetikai szereken át a ruházat és a mindennapi élet divatkövető, s ezért mindig váltogatandó darabjaiig. Ugyanakkor a női életet és szerepet vállalni nem akaró, folyton fogyókúrázó, ideges eredetű nem-evésben (anorexia nervosában) megbetegedett kamasz lányok ideálja lehet ez a valószínűtlenül karcsú és hosszú figura (soha el nem érhető ideál). Eszembe jut, hogy a legnagyobb soványsági divat idején Amerikában (nemcsak a derék volt darázs, hanem a csípő is keskeny, egyedül a mellek domborodtak elő), a férfiak valódi partnerül változatlanul a szélesebb csípőjű – tehát például gyerekszülésre is képes – nőket választották.

A Barbie-baba eleve valami el nem érhető állapotot, „ideált” testesít meg, amely ezzel a jellegével is folyton arra késztet, hogy önmagammal elégedetlenül a megvehető dolgokkal – esetleg éppen műtétekkel – próbáljam magamat korrigálni, mássá faragtatni, mint aki vagyok.

A Méhek Barbie-ódája végül eljut odáig, hogy Barbie-színben pompázik az egész Barbie-világ / Barbie-mama Barbie-suliba hordja Barbie-fiát / hol Barbie-tanárok tanítják a barbiológiát / és ha nem jön közbe semmiféle komplikáció / a Barbie-generációval betetőzik az evolúció…

És végül ez a barbiáda a következő fohásszal zárul: egy kérésem azért volna, talán meglepő / ha már az életben mindenhol ott vagy, / legalább álmomban ne gyere elő! / ó-ó-ó-ó Barbie! (Persze a dalocska közben azért azt is megtudjuk, hogy: azt hiszem csak egyszer kéne szóra nyitni a szád / és kiderülne, hogy a betonéval azonos az intelligenciád…)

Komolyabbra fordítva a szót, a Barbie világsikerének van egy egyszerű titka (amelyre én sem jöttem rá, nekem is a feleségem mondta meg). Ez pedig az, hogy

az egyetlen – ma már persze csak típusában az egyetlen – „felnőtt”, vagyis nem csecsemő, nem kisgyerek baba, és olyan figura, amelyik nemi jelleget is hordoz

a lányok és a fiúk, a nők és a férfiak elkülönülnek és megkülönböztethetők.

Gazdagabb pszichológiai rendelőkben ott van a scenoteszt, ez a meglehetősen drága játék, amellyel a gyerekek azért tudnak és szeretnek játszani, mert valóban leképezi a körülöttük lévő világot kicsikre, nagyokra, férfiakra, nőkre, fiúkra, lányokra. De ezt a Barbie-n és családján kívül a többi játékbaba nem teszi meg.

Mert igaz ugyan, hogy a gyerekeknek a legegyszerűbb tárgyak – fadarabok, kövek, amelyekből a fantázia segítségével minden lehet – a legjobb játékaik (és a legfejlesztőbb játékaik, mert megindítják és mozgásban tartják a belsőkép-alkotó tevékenységet), de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy van a kedvenc játékoknak egy másik fajtája is, az a tárgy, amelyik ugyanolyan mint az igazi – mint a felnőtt világban használt –, de kisebb. Már a gyerek József Attila sóvárgása is ilyen kis kocsira, kis lóra, kis ekére irányult öcsödi árvagyerek-korában. Mindig is voltak ilyen játékok, szerszámok, használati tárgyak: babaházak bútorokkal, edényekkel… Ezt a hagyományt folytatja a Barbie-család ruhatárával, bútoraival, házaival – csak rafináltabb és a minden másról megfeledkező játék örömét megrontó, mindig újabb kívánságokra serkentő módon.

Az is különös a Barbie-figurákban, hogy miközben felnőttek, mégis olyanok, mint az infantilis ifjak, akik már nem gyerekek, de nem tudnak, nem akarnak felnőttek lenni, nem akarnak felelősséget vállalni, csak „fogyasztani”, miközben a divat követésében egészen személytelenné válnak. S ez

a hideg személytelenség a Barbie-babák egyik leglehangolóbb jellemvonása.

Örüljünk hát, hogy kisebbik leánya, ha barbizik is, régi babákkal és mackókkal barbizik és nem Barbie-val.

Nők Lapja 1998/26. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Barbie-baba az 1980-as évekből – Fotó: Science & Society Picture Library/SSPL/Getty Images