Kérdés: Tizenhat éves lány vagyok, és nem nagyon tudok mit kezdeni egy olyan dologgal, amiről tudom, hogy teljesen természetes. Ez a szüleim szexuális élete. Bolhából csinálok elefántot? Tizenhárom éves koromban a szekrényben megtaláltam egy nagy doboz óvszert. Kínos volt, de ez még nem zavart volna tartósan, ha nem kellett volna egy idő után akaratom ellenére fültanújává válnom ezeknek az eseményeknek. Ne értsen félre, nem kémkedek éjszaka a szüleim után, mi sem állna tőlem távolabb. A szüleim igazán rendes, a gyereküknek a legjobbat akaró emberek. Nem tudom megérteni, hogy miért nem tudják mindezt kevésbé feltűnően csinálni. Biztos, hogy nem sejtik, hogy ez mekkora sokkot okoz nekem, mennyire nyomaszt, és hogy van olyan este (éjszaka), amikor a zajokra felriadva sírok is. Másnap olyan furcsán érzem magam a társaságukban, valahogy elvész az irántuk érzett tiszteletem, és kellemetlen még hozzájuk szólni is. Zavarban vagyok. Azt hallottam, hogy ez a dolog a gyerekekből szorongást vált ki, ami később problémákat is okozhat. Igaz ez? Ön szerint van alapja ennek a szörnyű érzésnek és szenvedésnek, amelyik ilyenkor gyötör? Mit kellene tennem ebben a helyzetben (füldugót mégsem vehetek)? Félek, hogy a szüleim észre fogják venni furcsa viselkedésemet, amiről nem tehetek. Erről a kényes kérdésről senkivel sem tudtam igazán beszélgetni; a testvérem kisebb, ő mélyen alszik, a barátnőmnek hiába mondtam el, nem tudott mit válaszolni, arra pedig végképp nincs bátorságom, hogy odamenjek a szüleimhez és megkérjem őket, legyenek egy kicsit diszkrétebbek. Hogyan szabaduljak meg ebből a helyzetből?
Válasz: Az első lehetőség mégiscsak az lenne, hogy az édesanyjával kettesben váltson szót erről. Azt gondolom, hogy ha belevágna egy ilyen beszélgetésbe, végül is sokkal könnyebben menne, mint ahogy ezt a helyzetet megelőzően gondolja.
„Anya! Néha éjjel felriadok, és zajokat hallok a szobátokból, és ez nekem olyan kínos…”
– valahogy így kezdeném el. És az sem baj, ha zavarba jön vagy elpirul közben. Egy ilyenfajta beszélgetés sokat oldhatna azon, amit nyomasztó érzésnek nevez. Igen, tudom, Magyarországon nem nagyon szoktunk hozzá az ilyenfajta beszélgetésekhez a családban (sem házastársak, sem gyerekek és szülők között). De én azt tapasztaltam, hogy ahol ilyesmi mégis előfordul, ott sokkal könnyebben zajlik le, mint ahogy ezt a résztvevők előzőleg feltételezték. Megkönnyebbülést hoz, és a továbbiakban is sokat segít abban, hogy együttélésünk vitás vagy feszítő kérdéseit egymás között tisztázni tudjuk.
A másik megoldás, amit a maga korában sok fiatal megtesz – elsősorban tőlünk egy kicsit nyugatabbra –, hogy felkeres egy szakembert, pszichológust. Vele beszélget el erről a problémáról, és esetleg felhatalmazza arra, hogy beszéljen a szüleivel is, olyan formában, hogy maga szorongásos panaszokkal kereste fel őt, és ő úgy gondolja, ennek hátterében állhat az is, hogy önkéntelenül fültanúja szülei szexuális életének.
Én az első megoldást tartanám jobbnak, hatékonyabbnak.
Nem gondolom, hogy bolhából csinál elefántot, miközben igaza van abban, hogy ez a dolog természetes (és persze abban is, hogy a szülei biztos nem tudnak arról, hogy ez akaratukon és szándékukon kívül a lányuk tudomására jut).
Azért értem meg a sokkot, a sírást, a másnapi zavart, mert tudom, hogy egy ilyen élmény mi mindent mozdít meg
– mondhatnám, mozgósít – az ember érzelmi életében. Gyökérszálukkal mélyen a kisgyerekkorba nyúló, félig vagy egészen eltemetett érzések, érzelmek, rajongások, féltések és féltékenységek, igen, kisgyerekkorunktól mindkét szülőnk iránt ambivalens (kétértékű) erőteljes érzelmek kavarodnak fel ellenőrizetlenül, és okoznak szorongást. Ilyesmi lehet az alapja annak „a szörnyű rossz érzésnek és szenvedésnek”, amely ilyenkor gyötri. (A füldugó sem éppen rossz ötlet, de nem oldja meg a helyzetet, a feszültséget és a szorongást.) Hogy mindez a későbbiekben okozhat-e problémákat is? Ez a veszély inkább akkor fenyegetne, ha nem látott volna hozzá máris, hogy – mint ezt levele is mutatja – tudatosan megoldást keressen. A kisgyerekkorban ilyen okokból fellépő szorongásoknak éppen azért van kihatásuk a későbbiekben, mert a kisgyerek nem tudatosítja magában – vagy csak félig-meddig tudatosítja – szorongásának eredetét, és semmiféle aktivitást nem tud kifejteni annak érdekében, hogy ezt megoldja, feloldja. Úgy gondolom, hogy magát ez a veszély már nem fenyegeti.
Még egyszer: beszéljen a mamájával, vagy kérje személyesen egy helyi szakember (családsegítő pszichológus) tanácsát. (Azt írja levele végén, az aláírás után, hogy nagyvárosban él; remélem, minden további nélkül van lehetősége arra, hogy személyesen felkeressen – akár nevének közlése nélkül is! – egy pszichológiai rendelést, nevelési tanácsadóban, családsegítő központban vagy másutt.)
Nők Lapja 1999/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
