Kérdés: Sokszor olvasom ebben a rovatban a szülők panaszait, és az Ön válaszait. Ezek a panaszok gyakran az iskoláról, és rólunk, tanárokról szólnak. Nem tagadhatom, hogy gyakran egyetértek a panaszkodókkal, s ez néha nehézségeket okoz nekem az iskolámban is, bár nálunk szerencsére mi vagyunk többségben, akik látjuk a mai iskola, és benne a gyerekek gondjait is. De mégis! Egy idő után az a benyomás alakul ki az emberben, hogy mindenhol csupa rémes iskola, és még rémesebb tanár gyötri a gyerekeket és a szüleiket, az egész családot, értelmetlen feladatokkal és állandóan felcsattanó minősítésekkel. Tényleg ilyen szörnyűek vagyunk? Nincs azért itt-ott közöttünk is emberi lény, aki még azt is tudja, hogy milyen egy gyerek, és netán még azt is, hogy hogyan érezhetnénk jól magunkat együtt az iskolában, mi, tanárok és gyerekek? És ha így volna, mit tehetnénk, hogy ne így legyen? És súlyosan tévedek, tévedünk mi, tanárok, ha gyakorta úgy látjuk, hogy a szülő gyötri, hajszolja a gyereket, hogy a szülő az, aki mást, többet vár el tőle, mint amire képes volna (és hol a gyereket vádolja, hol a tanárt, ha a gyerek a szülő által kigondolt eredményt nem éri el)? És vajon a szülők nem hárítanak-e az iskolára sokszor megoldhatatlan feladatokat, az ember néha úgy érzi, hogy mindannak a pótlását, amit ők elmulasztottak? Mindezt csak azért tudtam most megírni, mert vége a tanévnek, és két-három napi alvás után egy borult délutánon volt egy szusszanatnyi időm, ami szeptember óta nem fordult elő, még a karácsonyi szünetben sem.
Válasz: Azt hiszem, mindabban, amit ír, igaza van. De hát hogy is van ez? Az iskolára panaszkodó szülőknek is igazuk van – én úgy látom, többnyire igazuk szokott lenni – és a szülőkre panaszkodó iskolának (tanároknak) is? Sajnos, gyakran igen. Persze, vannak mind a két oldalon igaztalan vádaskodások. Egyszer ebben a rovatban már bocsánatot kértem azoktól a tanítóktól, tanároktól, akiket akaratlanul is megbántottam, pusztán azzal, hogy csak az egyik oldalát hallgattam meg az elmondottaknak – csak a levélíró szülő felől nézett oldalát –, és nem követtem az ősi jó tanácsot: hallgattassák meg a másik fél is.
De mentségünkre – a levélírók és a válaszoló mentségére – emlékeztetnem kell arra, hogy nem egyszer volt szó nagyszerű „tyúkanyó” tanító nénikről, hajnali titkos társaságot szervező tanárokról, olyanokról, akikhez átkerülve meggyógyult, „kivirágzott” a gyerek, és jó iskoláról is, ahová szeretnek járni a gyerekek (esetleg még betegen is el akarnak menni, mert jól szórakoznak ott, választ kapva kíváncsi kérdéseikre).
Igaz, ilyen levelet kevesebbet kapunk, mint panaszkodót. Szóval, nem vagyunk olyan szörnyűek. Hiszen mind mostanáig
kívülről ránk kényszerített módszerek, tantervek, tananyagok, és nem olyan régen még rossz, hazug tankönyvek szorításában éltünk.
Ez a helyzet mára sokat javult. Ősztől pedig már sok osztályban olyan helyi tanterv alapján dolgozhatunk, amelynek kialakításában magunk is részt vettünk.
Mégis igaz, hogy mi tanárok – magam is tanítok – nem mindig teszünk meg mindent, hogy a saját helyzetünket és tanítványaink helyzetét úgy könnyítsük meg, hogy egyben közelebb jussunk közös célunkhoz, az ember és a világ megismeréséhez, a tanítványi szükségletek, a természetes kíváncsiság kielégítéséhez.
Hadd mondjak erre egy példát. Magyarországon ma már – egyelőre legalább a hetedik osztályig – nem kell, nem kötelező osztályozni! A tanárok döntik el, hogy ők iskolájukban az értékelésnek milyen formáját választják. Tudjuk azt, hogy amíg egy problémákat feltáró szöveges értékelés serkenti a gyereket („milyen jól ismer; mennyit tud rólam; ismeri és elismeri értékeimet; de sajnos igaz, hogy az utolsó félévben nem nagyon voltam jelen az órákon; de majd most…”), addig az ugyanezt kifejező közepes, 3-as kudarc, és letöri a „leromlott” diákot. És mégis, nagyon kevés tanár, tanári közösség él ezzel a lehetőséggel, holott megtehetné, s ez már önmagában is sok szorongástól szabadítaná meg az iskolai életet. Tudjuk azt is, milyen fontos volna, hogy a kisiskolás stabil, tartós személyes kapcsolatban lehessen tanítójával, mégis sokan nem vállalják a nagyfelmenő rendszert, hogy legalább négy évig legyenek együtt a gyerekekkel, ami – ezt talán nem is tudják – megkönnyítené munkájukat, mert az igazi teher nem az újabb évfolyamok tananyagának megismerése a tanár számára, hanem a mindig új gyerekekkel való kapcsolat kialakítása.
Kapcsolódó
Az iskola az életük: 4 tanár – 4 vallomás
Persze igaz, hogy sok szülő értelmetlenül gyötri, hajszolja gyerekét, de erre is nem egyszer az iskolarendszer elvárásai szorítják rá. Ám az is gyakran benne van, hogy nem tud elég stabil érzelmi hátteret biztosítani a gyereknek, mert erre „nem ér rá”, ugyanakkor, feszülten és idegesen azt akarja elérni, hogy „minden a lehető legjobban menjen”. És ez már szorosan összefügg a legutolsó kérdéssel, vajon a szülők nem hárítják-e sokszor az iskolára mindannak a pótlását, amit elmulasztottak. De igen. És
ahogy az iskolának nem szabadna elvárnia a szülőtől, hogy otthon még az iskola ügyeivel gyötörje a gyereket, ugyanúgy a család sem várhatja el az iskolától, hogy azt a stabil, nyugodt érzelmi hátteret megadja a gyereknek, amit ő elmulasztott megadni
(s amitől a gyerek képessé válna arra, hogy adottságait valóban kibontakoztassa).
Most, az iskolarendszerben is lassan csak bekövetkező változások idején olyan gyerekközpontú óvodákat és iskolákat kívánok magunknak és gyerekeinknek, ahol tanárokat és szülőket nem egy külső kényszer szorít valaminek a „teljesítésére” (mert amit így kiszorítunk a gyerekből, az csak múlékony álteljesítmény). Hanem a gyerek valódi szükségleteinek és individuális adottságainak ismerete vezet minket, szülőket és tanárokat az egymással való beszélgetésekben, melyekben mérlegeljük, hogy mit is tehetnénk gyerekeinkért.
Nők Lapja 1998/29. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
