Kérdés: Hét évvel ezelőtt mentem férjhez Görögországba, van egy ötéves kisfiam és egy öt hónapos kislányom. Már születésüktől fogva csak magyarul beszélek hozzájuk és velük, így a kisfiam már folyékonyan beszél magyarul évek óta és természetesen görögül, sőt, már angolul is; ez utóbbi kettőt az édesapjától tanulta. Bízom benne, hogy a kislányom is megtanulja mindegyik nyelvet, nehézség nélkül. A kisfiam jövő szeptembertől fogja elkezdeni az iskolát, és természetesen az írás és az olvasás tanulását. Szeretném, ha magyarul is megtanulna írni és olvasni, de nem tudom, hogy mikor kellene elkezdeni a tanítást, hogy ne zavarjam össze a görög tanításával? Ön mit javasol? Mikor, hogyan és miből kezdjem el a magyar betűkre és írás-olvasásra tanítani?

Válasz: Helyes és természetes, ha ön magyarul, a férje pedig görögül beszél a gyerekekkel, hiszen mindkettőjüknek ez az anyanyelve, ez az a nyelv, amelyen nem kell keresniük a szavakat, nem kell gondolkozniuk, ha mondani akarnak valamit, nem kell, ne adj’ Isten, esetleg előbb anyanyelvükről egy tanult nyelvre fordítani, amit mondani akarnak.

A kisgyerek számára az a legfontosabb, hogy a vele, körülötte élők mindennapi magatartása és ezen belül nyelvhasználata megfeleljen annak, ahogyan az illető magában gondolkodik, érez, netán képekből szavakat, szavakból képeket alkot.

A kisgyerek ugyanis érzékeli a vele együtt élő, számára fontos másik ember belső magatartását, állapotait és zavaró számára, ha a kifelé mutatott magatartás – ez esetben nyelvhasználat – nem egyezik meg azzal, amit az illető magában, belül átél.

Azért kell erről egy kicsit részletesebben írnom, mert az önén kívül is sok olyan levelet kapok külföldön élő magyaroktól, melyekben a szülők azt kérdezik, vajon annak az országnak a nyelvén beszéljenek-e a gyerekkel, ahol átmenetileg vagy tartósan élnek (s amely nyelvet általában nem is tudják tökéletesen), vagy magyarul, az anyanyelvükön. Olyan is van, aki azt kérdi aggódva, miként döntse el Angliában, hogy angol férje nyelvén beszéljenek-e a gyerekkel, vagy a nemrégen kiköltözött anya nyelvén, magyarul.

Úgy gondolom, családjuk gyakorlata jó példa a természetes megoldásra. Itt csak egyvalami ejt gondolkodóba: az angol. Vajon úgy tanulta meg kisfia a magyar és a görög mellett az angolt is, hogy édesanyja és édesapja angolul beszélnek egymás közt, mert ez a közvetítő nyelv, vagy úgy, hogy az apa valamilyen okból és valamilyen helyzetben tanította, tanítja őt angolul? Ha spontánul tanult angolul, mert önök egymás közt így beszélnek, akkor rendben. De ha korai nyelvtanítás, apai ambíció áldozatául esett a gyerek, akkor erről a továbbiakban lebeszélném önöket.

Az iskolaérettség eléréséig, a hatodik és a nyolcadik életév közötti időszakig ne „tanuljon” nyelvet a gyerek

(és semmi mást se tanuljon iskolásán).

Még egy szót az anyanyelvről. Az anyanyelv az anya nyelve, azé a személyé, aki megszületésétől kezdve – de mondhatnám: a terhesség időszakától kezdve – a legintenzívebben van együtt a gyerekkel. A legtöbb időt tölti vele és a legbensőségesebb testi és lelki kapcsolatban adja meg gyereke számára azt az érzelmi biztonságot, amely minden fejlődés – érzelmi és értelmi, valamint egészséges testi fejlődés – alapfeltétele.

Ha pedig egy magyar házaspár él külföldön gyermekével, feltétlenül magyarul beszéljenek vele is, ahogy egymás közt is nyilván beszélnek, a gyerek környezetéből úgyis az ország nyelvét szívja fel és sajátítja el nagyon hamar.

Ami pedig az írást, olvasást illeti: én mindenképpen megvárnám, amíg a gyerek az iskolában elkezd írni és olvasni tanulni, és többé-kevésbé elsajátítja görögül ezeket az alapkészségeket. Annál is inkább, hiszen a görög betűk különböznek a mi magyar (vagyis latin) betűinktől.

Persze, ha ön otthon magyar könyveket, újságokat olvas, netán néha nem fejből mondja el az esti mesét, hanem magyar mesekönyvből olvassa (ugye, tudja, hogy a nyelvi fejlődés szempontjából a mindennapos mesehallgatás nagyon nagy jelentőségű, és a mesenézés ezt nem helyettesítheti!), szóval, ha a gyerek belekérdez a könyvbe, újságba, érdekelni kezdi, hogy melyik milyen betű, és hogy az ő nevét vagy a családtagokét ilyen betűkkel miként kell leírni, akkor minden efféle kérdésére válaszolnék, és természetesen nem tartanám vissza a magyar betűkkel, írással és olvasással való ismerkedésben.

Ha ez nem következik be, akkor az első iskolaév vége felé, a gyerek érdeklődésétől és előrehaladásától függően festegetni, rajzolgatni kezdeném neki a magyar betűket is nagyon nagyban, színesen, az ő kezébe is odaadva az ecsetet… És talán Meixner Ildikó Olvasni tanulok című könyvét, könyveit vinném magammal segítőként Magyarországról.

Lehet, hogy az egész még ennél is egyszerűbb, mert mintha valahol azt olvastam volna, hogy a görög gyerekek a latin betűket is megtanulják. Persze, magyarul írni és olvasni akkor is tanulni kell, és én helyeslem, hogy ezt fontosnak tartja, csak az effajta készségek kialakítását nem lehet és nem szabad sürgetni. Tudnunk kell, hogy hosszan elnyújtott – sok alvással megszakított – egy-két éves gyakorlásra van szükség. (A kicsi nem azért fogja esetleg gyorsabban megtanulni mindezt, mert annyival „okosabb” vagy „tehetségesebb”, hanem mert a bátyja már tudja, s őt fogja utánozni.)

Azt is tudnunk kell, hogy a szülő – minden szülő – saját gyerekének nem igazán jó tanára, tanítója az iskolához kötődő tanulási helyzetekben.

Mindketten nagyon hamar lesznek türelmetlenek – szülő is, gyerek is –, ha ilyen helyzetekbe kényszerülnek vagy kényszerítik magukat. Ha ezt tudjuk és ha arra törekszünk, hogy inkább csak a gyerek természetes kíváncsiságát elégítsük ki, akkor remélhetőleg el tudjuk kerülni a feszültségeket, sírásokat, kiabálásokat és egyéb veszélyeket.

Nők Lapja 1998/30. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images