Ha a gyerek azt hiszi, őt „csak örökbe fogadták”

Kérdés: Testvérem, Ági most 13 éves (én 17 éves vagyok, és szintén lány). Nagyon jól megértjük egymást, sokat beszélgetünk. Nemrég elmesélte, hogy otthon néha honvágya(?) van. A család együtt ül, beszélgetünk, vagy vacsorázunk, vagy tévézünk, és egyszerre rátör a honvágy. Úgy érzi, valahová el kéne mennie, ahol OTTHON van, egy igazi családdal. Ez a honvágy leginkább akkor jelentkezik, amikor többen vagyunk együtt, rokonokkal, ismerősökkel. Az egész csak egy-két percig tart, utána mintha elfújták volna, ugyanolyan jól érzi magát, mint addig. A szüleinkkel nagyon jó a kapcsolatunk, sokat nevetünk. Ági elmesélte, hogy először nagyon megijedt, amikor ez rátört, és az jutott eszébe, hogy talán örökbe fogadták. Még a születési anyakönyvi kivonatát is megnézte, számomra ez teljesen érthetetlen. Ági nagyon értelmes lány, szerintem túlságosan is a korához képest. Az iskolában rengeteg barátja van. Lehet, hogy nem is olyan súlyos a dolog, mint ahogy én képzelem, talán csak egy kamaszkori furcsaság? De azért egy kicsit aggódom. Másoknak biztosan nagyobb problémáik vannak. Mégis, ha tud, kérem, válaszoljon!

Válasz: A kamaszkorhoz – az önállósodáshoz – közeledve, a gyerekekben felfellobban egy szinte kisgyerekkori biztonságvágy, vágy a bensőségesség (a családi intimitás hangulatai) után. Vágy a kisgyerekkor után, amelyből most van kilépőben, vágy a gyengédségre – netán a babusgatásra –, amit aztán a kamasz sokszor nem tud elfogadni. (A kamaszkort éppen ezek az ellentmondások teszik időnként feszültté.)

Mindez a kamaszkor romantikus, regényes hangulatához tartozik, ez a visszafordulás az elveszített múltba, amikor minden még igazi volt.

Vagy éppen: vágy valami elérhetetlen után, amit még megfogalmazni is nehéz, és amit a romantika a titokzatos „kék virág” utáni vágyakozás szimbólumával fejezett ki.

Igen, a kamaszkort, ugyanúgy, mint a romantikát, jellemzi – jellemezheti – ez az elvágyakozás, elvágyódás az „igazibb haza” után. (Saját személyiségének születését mint valami új, eddig nem ismert, kissé idegen, néha ijesztő, de néha vonzó valaminek, valakinek a felbukkanását éli át ilyenkor az ember, mondjuk így: a lelki látóhatár peremén.)

A pszichológia klasszikusai is utalnak rá, hogy normális képzettársítás-sorban is felbukkanhat – általában fel is bukkan – a kilencedik-tizedik életévtől a kamaszkor felé haladva az eredet problémája. Honnan jöttem? Ki vagyok? Szüleim a szüleim? Nem csak „rangrejtve” élek itt köztük? Vagy talán örökbe fogadtak? Valószínű, hogy ezek a fantáziakérdések, -hangulatok mindannyiunkon átsuhannak ezekben az életkorokban, de nem mindenkinél tudatosulnak egyformán. „Túlságosan is értelmes” – és érzékeny – gyerekeknél közelebb kerülhetnek a tudathoz ezek a képzetek, s az ember maga is csodálkozik, hogy mi mindenre nem gondol (mit nem érez) az ilyen gyerek.

Nem, nem súlyos a „tünet” – talán nem is tünet, csak a kamaszkor (részben: a korakamaszkor) kísérő jelensége.

Ne aggódjon!