Kérdés: Nemsokára 18 éves lány vagyok. Azért írok egy napló lapjára, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogom ezt elküldeni. Nem tudok senkivel beszélni a bajomról, csak a barátnőmmel, de vele se találunk megoldást. Neki még sokkal nagyobb problémái vannak. Mindazt, amiről szó van, meg kellene otthon beszélnünk, de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, és valószínűleg nem történne semmi, maximum egy-két napig tartó változás. Talán hagyjuk az egészet (a nővéremmel), és igyekezzünk kikerülni a családból? Félek, ha lesz családom, én is majd így elrontok mindent. De miről van szó? Nem tudom igazán megfogalmazni. Egyszerűen valami nem működik jól a családban. Nem tudunk egymás előtt normálisan kinyílni, igazi dolgokról beszélgetni. Mintha minden elcsúszna, mindig másról van szó, mint amiről szó van, és az igazi dolgok kimondatlanul valahol a felszín alatt húzódnak. Lehet, hogy az egészet csak én vetítem ki? Magamban leginkább apámat hibáztatom. Az ő személyisége… De talán azért lett ilyen, mert az ő családja is ilyen volt. Valahogy nem tudjuk igazán megbecsülni azt se, ami jó a családban, és erről az apám tehet, aki türelmetlen, hamar kiabálni kezd, és így elmegy az ember kedve attól, hogy akármit is közöljön, vagy egy megkezdett beszélgetést folytasson. Azt hiszem, erre nincs megoldás. Az egész légkör rossz. Még azt is el tudom képzelni, hogy apám belátná a hibáját, ha sikerülne beszélgetni, de biztos, hogy változtatni nem képes. Tudom, hogy ez mind semmi egy alkoholista vadállat szülőhöz képest. De valahogy a mindennapok kibírhatatlanok. Mintha napközben mindenkinek felvennénk a mosolygós álarcunkat, és mire hazaérünk, letesszük, és ott van alatta a szomorú, szürke arc. Egy ideje kezdem átérezni, hogy anyám és apám közt sem olyan csodás a kapcsolat. Lehet, hogy húsz év után ez természetes, de anyu szerintem ezt nehezen viseli. Szerintem már egy ideje csak miattunk és az anyagiak miatt nem tesz semmit. Azt is nehezen viseli, ha apu meg akarja érinteni. A legkínosabb az, hogy én is így érzek. A legjobban attól félek, hogy olyan leszek, mint apám. Az egyik barátom azt mondta, olyan vagyok, mintha álomvilágban élnék, és elzárnám magam a rossz dolgoktól, a valóságtól. Lehet. Nem tudom, minderre lehet-e mondani valamit, nekem jólesett, hogy leírhattam, és most mégis kitépem és elküldöm. Mit tehetnénk?

Válasz: Azt hiszem, igaza van. Valódi gondot lát, ifjúkori fokozott érzékenységgel.

Leírása alapján jól érzékelhető, hogy „valami nem működik” a családban, illetve nem úgy működik, ahogy kellene. De azt tudnia kell, hogy a mai magyarországi családok jelentős részében bukkannak elő efféle problémák, és erről nagyon gyakran nem a családtagok tehetnek valójában, hanem az elmúlt évtizedek történései, s az ezek nyomán előállott, nehezített élethelyzetek.

Ha reményt lát arra, hogy lehet beszélgetni,

még akkor is, ha ennek csak a pillanatnyi belátás az eredménye, és nem a döntő változtatás,

akkor ezt meg kellene tenni.

Azt is tudnia kell azonban, hogy éppen a szülei között fennálló feszültségek olyan természetűek, hogy azokat csak ők oldhatják fel – ha kell, mindig újra – egymás között.

Abban is igaza van, hogy maguk – maga és a nővére – életkoruknál fogva, már kifele tartanak a családból. Tőlünk nyugatabbra (és messze északabbra) ebben az életkorban sokan saját lakásba költöznek, fiúk és lányok is. Minderre nálunk még várni kell, s addig pótmegoldásokon –továbbtanulás estén ilyen lehet például a kollégium – kell gondolkoznunk.

Az viszont természetes, hogy otthon álarc nélkül viselkednek az emberek, otthon omlanak össze, miután egész nap helytálltak. Jó lenne, ha értenénk ahhoz, hogy hazaérkezve megengedjünk magunknak egy kis pihenést, netán félórácska alvást, és így, felfrissülve a lelki fürdő (esetleg testi zuhanyozás) után találkozzunk családunkkal.

Sok mindent kivetítünk a világra, de nem hiszem, hogy amit leír, az csak „kivetítés” volna.

Viszont nagyon jó, hogy leírta. Jó, hogy naplót ír, ez a feszültségek feloldása szempontjából is fontos. (Ahogy fontos lenne mindannyiunk számára az olvasás, regényolvasás – ami nem azonos a tévénézéssel –, mert az olvasás, ha jó könyvet olvasunk, felelősség nélkül merít meg az életben, szembesít a problémákkal és mutat különböző utakat és próbálkozásokat.)

A maga helyében, azt hiszem, én először a nővérével beszélnék, aztán esetleg ketten együtt az édesanyjukkal, majd apjukkal is. Persze, a beszélgetéseket az is nehezíti, hogy ha a legőszintébben fogunk is hozzá, azzal a határozott szándékkal, hogy felszínre hozzuk, ami eddig „valahol a felszín alatt” húzódott, és nem engedjük „elcsúszni”, akkor is maradnak olyan indítékok és érzelmek a fel nem derített mélységekben, amelyek hatnak, és váratlan fordulatok felé sodorhatják a beszélgetést.

Ezektől azonban nem szabadna megijednünk. Elszántnak kellene lennünk arra, hogy többször térjünk vissza a dolgok tisztázására. Éppen azért, nem helyes az a törekvés, hogy egy ültő helyünkben oldjunk meg minden problémát. Ellenkezőleg! Az lenne a helyes, ha eleve korlátoznánk az időt, azt mondanánk, hogy most egy órácskát beszéljünk erről, de nem többet, legközelebb majd folytatjuk. Így elkerülhető a feszültségek felhalmozódása, a szinte akaratunkon kívüli robbanás, ami aztán reménytelenül zárja le a beszélgetést.

Próbálkozzon, próbálkozzanak – és

ne hagyja abba a naplóírást!

(Vajon édesanyja – esetleg apjával, esetleg magukkal együtt – hajlandó volna-e felkeresni egy családsegítő szolgálatot? Azt hiszem, élniük kellene ezzel a lehetőséggel.)

És végül: érthető a szorongása, hogy mi lesz, ha majd saját családja lesz. De ennek feloldásában is segíthet a családsegítő, vagy más szolgálat pszichológusa, szakembere.

Nők Lapja 1999/35. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images