a drága mama kisfia nyakkendőjét köti

Szabad korlátozni a nagymamát a túlzott gondoskodásban? – Vekerdy szerint igen!

Vekerdy Tamás ma is érvényes tanácsa a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: Nemrégen született kisbabánk. Sajnos, boldogságom mégsem lett felhőtlen. A férjem mamája tipikus fiús mama. Házasságunk előtt rengeteg vita, veszekedés volt ebből, hogy mindenbe beleszólt, hogy mindent ő akart megszabni. Én nem tudtam ezt elfogadni, és úgy néz ki, hogy még most sem tudom. Végül is a vita elülni látszott, mert én engedtem. Beláttam, ha nem így teszek, elveszítem a páromat. A problémák gyermekünk megszületésével újultak ki. Anyósom szinte naponta látogatja az unokáját. Rengeteg tanáccsal lát el, követelve, hogy tartsam is be azokat, hiszen neki nagyobb az élettapasztalata. Amikor próbáltam finoman jelezni, hogy meghallgatom a tanácsait, és tudom, hogy jó szándékból, segítségből adja azokat, de szeretném a gyermekemet úgy gondozni, nevelni, ahogy én látom jónak, megsértődött, sírt, végül teljesen ellenem fordult és nagymamái jogait hangoztatta. Tudom, sokan erre azt mondják, örüljek, hogy ilyen anyósom van, aki törődik velünk. Én mégis terhesnek érzem ezt a gondoskodást, és menekülni szeretnék. Mert vagy alávetem magam az akaratának, s akkor az én életem és az unokája élete is úgy alakul, ahogy ő szeretné, vagy nem engedek, de arra talán a házasságom is rámegy. A férjem azt mondja, megért, és próbált már ő is beszélni az anyukájával, de természetesen ezért is rám haragudott az anyósom. Van-e jogom korlátozni a nagymamát a túlzott gondoskodásban? Hol a határ? Tudom, döntenem nekem kell, de talán tévesen ítélem meg a helyzetet, és nincs igazam…

Válasz: De igen, igaza van. A kisgyereket úgy kell gondozni, ahogy azt az anya (a folyamatosan vele levő ember) érzi jónak.

A gyerekeket nem lehet se könyvből vett, se szóbeli „tanácsok” alapján nevelni.

Nem árt, ha az ember ezt-azt megnéz, elolvas, meghallgatja, hogy mit mondanak a többiek, de döntenie mindig csak magára hallgatva lehet és kell, belső intuícióból, megérzésből, mondhatnám: ihletből. Ezt az ihletet aztán nagyon megzavarja, ha valaki – akárki – kívülről próbál beleszólni.

Általában nem az a fontos, nem az a legfontosabb, hogy mit és hogyan csinálunk vagy nem csinálunk a gyerekkel, hanem az, hogy ezt milyen belső indítékból, milyen belső biztonsággal tesszük. Ezt a gyerek is megérzi! Ha netán tévedünk, de ezt belső nyugalommal és meggyőződéssel tesszük, kevesebbet ártunk vele a gyereknek, mintha izgatottan, kapkodva, jobb meggyőződésünk ellenére egy nagyszerű és helyes, de idegen tanácsot követnénk.

A gyerek ahhoz tartozik – és minél kisebb, annál inkább –, aki a folyamatos együttlét testi és lelki biztonságát megadja neki.

Ha egy gyerek például a nagymamájánál nevelkedik, és a mama csak látogatóba ugrik be, akár naponta is, akkor a nagymama lesz az, akinek a módszereibe nem kell és nem szabad beleszólni, legyenek azok akármilyenek (amíg nem veszélyeztetik súlyosan a gyerek testi és lelki egészségét). De a gyerekét nevelő szülőnek még erőteljesebb, kizárólagos jogosultsága van arra, hogy felelősen éljen együtt a gyerekével, ahogy ő azt – a fent emlegetett ihletett állapotában – a legjobbnak látja.

Ősi bölcsességek – a Biblia is – beszélnek arról, hogy „a férfiú elhagyja az ő atyját és anyját és lesz az feleségével egy testté” és egy lélekké. A felnőtté válás fontos mozzanata az elszakadás a szülőktől. Nem kell, hogy ez szembefordulást jelentsen, ám feltétlenül önállósodást jelent.

Sajnos, a pszichológiai praxisból nagyon sok példát ismerünk arra, amikor fiús anyák – esetleg lányos apák – úgy telepszenek rá gyermekük családjára, hogy tényleg megrontják a házasságot (félelme tehát nem alaptalan), és súlyosan megnehezítik a gyerek vagy a gyerekek érzelmi biztonságot adó gondozását, nevelését.

Ha férje vagy anyósa – esetleg mindketten, ez volna a jó – hajlamosak arra, hogy valamennyien együtt felkeressenek egy családsegítő szolgálatot, talán oldódhatna valamelyest ez a feszültség. De ha csak ketten a férjével mennek el, az is segíthet.

„Nagymamai jogok” nincsenek – a normális láthatás lehetőségein kívül.

A gyermek személyiségi jogait a szülő hordozza és érvényesíti. Nem tenné helyesen, ha alávetné magát a nagymama akaratának, és életét, valamint gyermeke életét is úgy alakítaná, ahogy ő szeretné. Ebben az esetben megfosztaná a gyerekét a kisgyerekkor egyik leglényegesebb lelki táplálékától, a kongruencia átélésétől. A kongruencia önmagunkkal való azonosságot jelent. A kisgyerek egészséges lelki fejlődésének egyik legfontosabb feltétele, hogy napról napra átélhesse, hogy mi, a szülei, azonosak vagyunk önmagunkkal, azt mondjuk és tesszük, amit gondolunk és érzünk. (És nem azt, amit a nagymama gondol és érez. Azt ő mondja és teszi, amikor a gyerek az ő gondjaira van bízva, és ebbe viszont mi nem szólunk bele.)

Úgy láttam, azt tapasztaltam, hogy ahol a fiatal anyában kellő és csendes határozottság van anyósával szemben, gyűlölködés nélkül, és anélkül, hogy a férjét túl sokat terhelné a vitákkal, ott várható, hogy a házasság stabilizálódik. Hacsak a férj fiúi kötődése anyjához nem szélsőségesen erőteljes (de ez esetben a házasságot mindenképpen veszélyek fenyegetik, még akkor is, ha a fiatal anya teljesen alávetné magát a harcias nagymama akaratának; ilyen esetben éppenséggel nemegyszer tapasztaljuk, hogy úgyszólván elszabadul a pokol).

Sokszor előfordul, hogy a nagymama az unokával folytatja fia kényeztetését. Ám legyen, ha ez nem terjed túl a nagymamai körön. Máskor azért „vetik rá magukat” a nagyszülők az unokákra, mert most már ráérnek, s be akarják pótolni, amire gyermekeik nevelésekor nem értek rá. Amíg ez megmarad a nagyszülői körön belül, nincs semmi baj. De ne szóljanak bele, hogy a szülők hogyan élnek együtt gyermekeikkel. Véleményt persze nyilváníthatnak. És erre a véleményre sokszor jó odafigyelni. Általában azokra a nagyszülőkre figyelnek oda a szülők, akik nem erőszakosan – és nem kizárólagosan – képviselik álláspontjukat.

Nők Lapja 1999/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images