Kérdés: Egy erdélyi kisvárosban élünk. Hat hónapos korában örökbe fogadtunk egy elhagyott babát. A kórházból vittük haza a gyönyörű, óriási, de szomorú szemű csecsemőt, akiből azóta szépen fejlett, vidám, huncut kislány lett. Azt, hogy örökbe fogadtuk, semmi szín alatt nem akarjuk eltagadni előle. Joga van tudni, joga van megkeresni a szülőanyját majd, ha akarja. (Ismerjük, másik városban lakik.) Az örökbefogadást a mi városunkban sem titkoltuk, hiszen egy hat hónapos babát nem lehet egyik napról a másikra sajátunkként elfogadtatni az ismerősökkel. Ez viszont azzal a veszéllyel jár, hogy névtelen, „kedves” ismerősök időnap előtt elmondják neki azt, amit tőlünk kellene megtudnia, vagy félig kimondott szavakkal kérdőjeleket ébresztenek benne, és szenvedést okoznak neki. Nagyon szeretjük, és meg szeretnénk óvni őt – amennyire lehet – minden fájdalomtól, hiszen élete első hat hónapjában bőséggel kivette már a részét belőle. Kérdéseim: Melyik életkort tartja ön a legmegfelelőbbnek egy ilyen beszélgetéshez? (Szerintem a kamaszkor nagyon veszélyes lenne.) Hogyan lássunk neki, és mit tegyünk, ha a „jóindulatú” ismerősök megelőznek? És egy ilyen sokkhatású közlést hogyan tegyünk elviselhetővé?
Válasz: Mikor kellene megmondani? Úgy tartják, hogy az ilyesmit a gyerekeknek kezdettől fogva tudniuk kell, nem lehet titok előttük.
Szűcs Édua rajza az eredeti cikkből. (Forrás: Nők Lapja-archívum)
Például: a másfél-két-két és fél éves gyerekkel arrafelé sétálok, ahonnan elhoztuk őt, s miközben ül a kocsiban és nézelődik, mutatom neki az épületet: „Látod, innen, ebből a nagy házból hoztunk el téged. Bementünk, sok gyerek volt, és mi mindjárt tudtuk, hogy téged választunk…” A gyerek ilyenkor természetesen még nem érti világosan a helyzetet. De a mi közlésünk pontos, és erre a későbbiekben is többször visszatérhetünk. Az a mozzanat, hogy sok gyerek közül mi őt, éppen őt, és egyedül őt választottuk ki, növeli érzelmi biztonságát (persze, csak akkor, ha egyébként testi és lelki értelemben is nálunk és velünk biztonságban érzi magát; de ez önöknél, amint leveléből kitűnik, így van).
A későbbiekben az a különbségtétel, hogy akit ő évek óta anyjaként szeret, s aki őt kiskora óta neveli, nem a saját testében hordta ki őt a terhesség kilenc hónapjában, jól és viszonylag könnyen kezelhető ténnyé válik, ha a gyerek úgy emlékezhet, hogy ő valójában kezdettől tudta ezt.
Ha a jó megoldást keressük, semmiképpen nem egy beszélgetésre kell gondolnunk, hanem egy kezdettől jelen lévő, rövid, de konkrét utalásokból építkező – és a gyerek minden kérdésére válaszoló – nyíltságra.
Nem kell bagatellizálni a dolgot, kicsinyíteni, de nem kell felnagyítani sem; a hétköznapi életünk természetes részének kell tekinteni.
És mint a fentiekből nyilvánvalóan következik: nemhogy a kamaszkort nem kell és nem szabad kivárni, hanem – nem tudom, mennyi idős most a kislány, ez nem derül ki a leveléből – most mindjárt alkalmat kell keríteni egy fentihez hasonló utalásra, lehetőleg valamiféle konkrétum – például az épület mellett elvezető séta – kapcsán. Ezzel egyben megelőzik az ismerősöket is. Kezdetben nem kell sokat mondani, viszont minden kérdésre válaszolni kell, és annyiszor kell visszatérni a témára, ahányszor ezt a gyerek felveti. Jó, ha ilyenkor még valami más programunk is van, és ha annak vége (mozi, ismerősök), visszatérhetünk a témára.
Tapintatosan. Csakis a gyerek kérdései nyomán, de teljes nyíltsággal válaszolgatva. És ilyenkor is fontos mindaz, ami nem a szavakban történik meg. A fokozott testi és lelki gyöngédség megnyilvánulásai, az esti mese szertartása ugyanúgy, mint más napokon (és általában minden ugyanúgy történjen, de ilyenkor egy kicsit minden nagyobb jelentőséget kap, amiben bensőségesség – intimitás – nyilvánulhat meg).
Ne ijedjünk meg a fellépő kisebb-nagyobb szorongásoktól, esetleg sírástól, a faggatózás kényszerétől.
Mi legyünk nyugodtak és megnyugtatóak abban a biztos tudatban, hogy a lehető legjobbat tettük, és változatlanul a lehető legjobbat akarjuk a gyereknek. Ezt hamarosan ő is át fogja érezni.
De mindez csak akkor lesz tartósan és igazán megnyugtató, ha önök semmit nem titkolnak el a körülményekből (sem az anya személyét, sem a hollétét, sem azt, hogy mi vitte rá önöket az örökbefogadásra, hogyan jutottak el éppen ahhoz a gyerekcsoporthoz, és így tovább).
Ha arra gondolunk, hogy titkolózással valamitől is megkímélhetjük a gyereket, tudnunk kell, hogy nincs így.
A velünk élő gyerek mindazt „tudja”, amit mi tudunk, még ha nem is fogalmilag, csak érzésben, feszültségben. Azt se tudja ilyenkor pontosan, hogy mit érez, mitől feszült, és ez az állapot egyértelműen kárára van. Csakis a teljes nyíltság tanácsolható – minden nehézségével együtt – a kezdet kezdetétől, vagy attól az időponttól kezdve, amikor rájöttünk, hogy nem várhatunk tovább.
Teljes nyíltság.
A valódi élethelyzet felvállalása.
Nők Lapja 1999/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
