Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert kislánya mások előtt megnémul, nem hajlandó beszélni.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Kislányom diagnózisa elektív mutizmus, erről már többször volt szó önöknél is. Bizonyos helyeken, bizonyos emberekkel nem beszél. Már több pszichológushoz is fordultunk itt nálunk, ebben a vajdasági városban, ahol élünk és a környéken. Ha nem is mindnyájan, de a többség egyetért ezzel a diagnózissal.

De senki sem vállalja, hogy foglalkozzon vele. Azzal az indokkal, hogy nincs tapasztalatuk ilyen téren. A gyerek értelmes, kitűnő tanuló, harmadik osztályba jár. Szerencsére a tanítónő, aki tanítja, hajlandó foglalkozni vele külön is, és kedvességével annyit elért, hogy halkan elmondja neki a leckét. Már négy-öt osztálytársat is sikerült bekapcsolni a körbe, velük szóba áll, de a többi gyerek előtt nem beszél.

Egyes szakemberek véleménye szerint ez a tünet majd spontánul elmúlik, de mi rettegünk az idő előrehaladtával, nehogy mulasztás történjen. Az iskola pszichológusa már megkérdezte, hogy mégis mit képzelünk, a tanítónőnek meddig lesz türelme ehhez. Ahogy írásaiból kivettük, ez a probléma Magyarországon megoldott, de nálunk még nem. Mit tehetnénk?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Kérdésére válaszolva – kissé talán szokatlan módon – először a pszichológus kollégákhoz szeretnék fordulni. Megértem őket, hogy a számukra ismeretlen gyógymódot kívánó tünettel jelentkező pácienst nem mernek, nem akarnak fogadni, és ebben a felelősségtudat megnyilatkozását látom. De azzal szeretném biztatni őket innen a távolból – amit egyébként biztos, nélkülem is jól tudnak –, hogy

az elektív mutizmus (a „válogató némaság”) ugyanolyan szorongásos, neurotikus tünet, mint a többi, és nincs speciális terápiája.

Tudjuk, hogy az „igazi” – legigazibb – pszichoterápia az volna (és erre én is csak külföldön ismerek példát), ha a gyerek hetenként ötször ötven percre keresné fel a pszichológust. De – azt szokták mondani – minimum kétszer egy héten. Ezzel szemben Magyarországon is az esetek jelentős részében hetenként egyszer tudják fogadni a pszichológusok a terápiára szoruló gyerekeket.

De a gyerekek nagyon gyakran olyan tehetségesnek bizonyulnak, hogy a heti egy alkalommal is tudnak gyógyulni, sőt, meggyógyulni, ha legalább ez rendszeres és kellően hosszú ideig tart, és a szülők és a pszichológus együttműködése kíséri.

Mi történik terápiában?

Ebben az együtt töltött időben a pszichológusok – képzettségüktől függően – különböző terápiás eljárásokat alkalmaznak. Ennek formái természetesen függenek a gyermek életkorától is.

E terápiák nem „beszélgetések a tünetről”,

mint ezt a laikusok sokszor képzelik, hanem különböző játék- és cselekvésformák, amelyek nem is mindig a gyerek és a pszichológus között folynak le. Sokszor a gyerek elmélyülten „egyedül” tevékenykedik – mondjuk egy kis világot épít fel, vagy rajzol, vagy bábozik, vagy fest – a pszichológus jelenlétében, s csak néha kínál fel egy-egy pontot, ahol a pszichológus is bekapcsolódhat, vagy esetleg ezt sem teszi meg.

Mindenképpen létrejön azonban egy áramkör kettejük között, és ez a gyerekre az esetek jelentős részében jó hatással van. (Természetesen, közben a pszichológus nem szaladgálhat ki telefonálni, nem olvashat újságot – a gyerek számára kell jelen lennie, akkor is, ha a gyerek látszólag kihagyja őt; a teljes kihagyás azonban nagyon ritka.) Ilyen és más formák – amelyek esetleg a pszichológus képzettségétől és beállítódásától függően elkanyarodhatnak az óvatos „értelmezés” felé –

gyógyítják a gyereket, oldanak feszültségein, csökkentik szorongását, enyhítik tüneteit.

Kissé nagyobb merészségre biztatnám a kollégákat, úgy érzem, nem felelőtlenül. Vállalják fel a kislányt! Persze, elektív mutisták esetében nagyon gyakran előfordul, hogy az egyik kollégával nem áll szóba, a másik kollégánál rögtön, vagy hamarosan beszélni kezd. (Ha ez lehetséges, kedvezőbb olyan kollégát keresni, ahol ez az utóbbi eset áll fenn. De a helyzet az előbbi esetben sem reménytelen!)

Az iskola is segíthet(ne)!

Nagy szerencse, hogy a tanítónő ilyen sok érzékkel fordul a kislány felé, és nyilván jelentősége van a négyszemközt eltöltött időknek is abban, hogy legalább suttogva, de elmondja neki a leckét (és nem csak írásban válaszol).

Elszomorít, hogy az iskola pszichológusa lép fel ilyen esetben „fenyegetően”, ahelyett, hogy hozzásegítené önöket a kislány terápiájához, megerősítené a tanítónőt helyes magatartásában, és elérné, hogy ezt a bánásmódot vagy az írásban felelés lehetőségét a kislány számára az iskola, az iskola tanárai továbbra is – igen, egész az érettségiig, és még tovább, ha kell – biztosítsák.

Szinte biztos vagyok benne, hogy ha sikerül egy vállalkozó szellemű kollégát találniuk, és vele együttműködniük, a kislány helyzete egy-két éven belül (de esetleg már néhány hónapon belül) jelentősen javulni kezd.

Szereted Vekerdy Tamás írásait? A link alatt találod a 10 legfontosabb dolgot, amit az évek során tőle tanultunk.

Nők Lapja 1999/44. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images