Kérdés: Sokat gondolkodtam, mielőtt megírtam ezt a levelet. Tizenöt éves leszek novemberben, és Andriennek hívnak. Az a baj, hogy a szüleim szerintem el fognak válni. A mamám fél éve a vállalatával külföldre ment dolgozni. Megígérte, hogy semmi nem változik, és a nyarat is vele tölthetem. Nem így lett. Havonta egyszer jön haza, de akkor is csak veszekednek. A másik gond az, hogy a papám túl szigorú hozzám. Amíg a mama itthon volt, hárman együtt mindent könnyebben elintéztünk, iskolai rossz jegyet, vagy azt, hogy hány óráig mehetek el valahová. Apa most feszült, úgy érzi, mindenért ő felel, nem enged el még a barátnőmhöz sem, ha rossz jegyet kapok. Ha elenged valahová, nem tudom magam jól érezni, örökké az órámat figyelem, mert ha tíz percet kések, már megbüntet. Néha, és ez azelőtt soha nem fordult elő, már komolyan félek tőle. A barátaim nem értik, miért nem nevetek annyit, mint régen, miért nem megyek velük sehová. Holott igazából apával is lehetett és lehet is beszélgetni, de ha valami hülyeséget csinálok, akkor szörnyen is tud viselkedni. Ha anya hazajön, szegény, olyan mint egy vendég. Apa nem engedi, hogy bármibe is beleszóljon. A múltkor, amikor anya itthon volt, és veszekedtek azon, hogy elmehetek-e valahova vagy sem, elég szemtelen voltam, és apa megpofozott. A mamám soha nem bántott. És nem is veszekedett velem. Ha elválnak, és apával kell maradnom, így ahogy most van, én öngyilkos leszek. Néha azt hiszem, megfogok őrülni. Néhány napja vacsoráztunk apával, és minden ok nélkül elkezdtem bőgni. Alig bírt megnyugtatni. Azóta olyan furcsán néz, és örökké kérdezget, hogy „minden rendben”? Nem, semmi sincs rendben, és nem merek rákérdezni a válásra, mert ha igen, ha válnak… És ha nem válnak el, anya hazajön valaha, vagy most már fontosabb az ottani élete és a kollégája, aki a múltkor is felvette a mami mobilját? Megbolondultam, hogy csak úgy bőgni kezdek? Remélem nem, mert egy bolond gyerek apának se kell. És apa miért ilyen szigorú velem? Én tényleg szeretem őket (szerettem a családom, de fél éve valami megváltozott). Apa egy bábut lát bennem, akit tökéletesre akar alakítani. Anya pedig szinte már nem is ismer! Kérem, sőt, könyörgöm, válaszoljon, mert nem értem, mi van velem, és mi lesz!
Válasz: Kedves Adrienn!
Azt hiszem, nem mertem volna idézni levelét, ha nem úgy küldi el, hogy semmiféle címet nem ír rá, se feladót – csak annyit, hogy Adri –, és mégis választ kér, és sürget. Helyszűkében így se tudtam az egész levelet idézni, csak a legfontosabbakat.
Azt hiszem, egy fontos részt kihagytam, ahol arról ír, hogy édesapja diszkóba se engedi, mert szerinte még túl fiatal, és „ott mindenki iszik és drogozik”, továbbá beleszól az öltözködésébe, és nem engedi, hogy kifesse magát. Ezt azért idézem mindjárt válaszom elején, mert hosszan elgondolkoztam, mit tennék én az apja helyében, ha a lányom tizenöt éves volna, és egyedül nevelném. Azt hiszem, én is annak örülnék, ha nem járna diszkóba, de igazán jónak azt tartanám, ha nem is nagyon akarna menni, és ha mindenképpen menni akar – bár én arra törekednék, hogy más jó, jobb programok, például ifjúsági zenekarok koncertjei felé tereljem –, szorongva, de elengedném. És, igen, én is félteném italtól és drogtól. De tudnám, hogy
ez az életkor az, amikor már szabadságot kell adni az ifjú embernek,
bízva abban, hogy érzelmi igényessége, meg fogja védeni a rossz hatásoktól; és ha otthon jól érzi magát, akárcsak a saját szobájában, és még tud velem, velünk beszélgetni, akkor hamar észreveszem, ha bajba került, és szemrehányás nélkül segítek rajta. Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor szigorral már nem lehet a dolgokat „megelőzni”, mert ha erre teszünk erőfeszítést mi, szülők, akkor előbb-utóbb valamiféle robbanás, kitörés következik be. Igen, én is jobb szeretném, ha a lányom nem festené ki magát, de azt is tudom, hogy
fiatalkorában az embernek sok mindent ki kell próbálnia.
Az a helyzet ugyanis, hogy az együttélés gyerekeinkkel nagyon megnehezedik, amikor ifjúkorba lépnek, ha mi, szülők, gyorsan akarunk végezni velük, és szigorúan elvszerűek akarunk lenni. Erre szokták azt mondani, hogy a kamaszt csak kamaszkora előtt lehet nevelni.
De most térjünk a levél fő kérdésére.
Megbolondult, hogy csak úgy bőgni kezd?
Nem. Az a helyzet, melyet leír, nagyon nehezen elviselhető. Különösen így, hogy nyíltan, hármasban nem is beszélnek róla. Furcsállja, hogy ezt mondom? Pedig meg vagyok győződve róla, és az elmúlt évek, évtizedek tapasztalata csak megerősített ebben a meggyőződésemben, hogy ebben a helyzetben ez az egyetlen lehetséges kiút, akárhogyan is fordulnak a dolgok. Nyíltan feltárni, hogy miről van szó, a még eldöntetlen kérdésekkel együtt. (Külföldön a családok nagy része ilyenkor szakember, úgynevezett családterapeuta segítségét is igénybe veszi. Ma már Magyarországon is van, volna erre lehetőség a családsegítő szolgálatoknál.) Jó lett volna megkérdezni például, hogy a nyarat miért nem tölthette édesanyjával – és ezt is hármasban. Az ilyenkor kirobbanó veszekedések vagy netán sírások könnyítenek a helyzeten.
És még egyszer visszatérve a bőgésre. Ez összefügg azzal, hogy mostanában nem nevet annyit mint régen, hogy öngyilkosságra gondol, és hogy minden ok nélkül kezd sírni. Ez a lehangolt, depresszív állapot tünete, ami akkor tör az emberre, ha elveszít valamit, ami fontos volt az életében – a maga esetében például anyát, családot, biztonságot –, és azt jelzi ez a tünet, hogy gyógyításra, gyógyulásra, erősítésre van szüksége jelenlegi helyzetében, amihez megint csak szakember – pszichológus – tudja hozzásegíteni. Nem, nem a hülyék járnak pszichológushoz, mint nálunk mondogatni szokták – őrajtuk, sajnos, nem tud segíteni –, hanem az értelmes emberek, és minél értelmesebb valaki, annál könnyebb a segítségnyújtás. Különösen sokat tud segíteni ilyen ifjú korban az egyéni vagy a csoportos terápia, és még az iskolai tanulást is sokkal könnyebbé, eredményesebbé teszi.
Még egyszer: nem, nem bolondult meg, hanem egy nehéz helyzetre teljesen normálisan reagált,
és most magán és a szülein múlik, hogy továbblépjenek, mert tovább kell, és tovább is lehet lépni, különben a helyzet mindannyiuk számára egyre veszélyesebbé válik.
Jól tette, hogy írt, ez is mutatja, hogy van ereje és bátorsága ahhoz, hogy segítséget kérjen, hogy éljen vele és továbblépjen.
Nők Lapja 1998/44. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images