Kérdés: Jönnek az őszi hetek és jön az eső. Sokszor elgondolkozom, miként bírják mások? Sötét van, esik, nem lehet kimenni. A két gyerekemmel, három- és ötévesek, ülünk itt benn egész délután, ők is szomorúak lesznek (lehet, hogy tőlem, mert engem mindig elszomorít ez a szomorú ősz), aztán unalmukban veszekedni kezdenek egymással, és akkor aztán már én is veszekszem velük. Pedig ha jó az idő, ilyenkor délutánonként nagyszerűeket szoktunk sétálni, mászkálni, s ez nagyon hiányzik nekik is, nekem is. És ez milyen soká tart! Mostanában az első hó (ha egyáltalán vannak fehér napok télen, és ha egyáltalán van tél), inkább csak februárban esik le. Mit lehet ezekben a hetekben, hónapokban csinálni ilyen bezártságban?

Válasz: Azt mondják, hogy az ősz – az egyébként sokszor ragyogó, verőfényes ősz, a vénasszonyok nyara, az indián nyár; igaz, hogy mindezek kicsit előbb vannak – befelé fordít.

Ha nem félek tőle, hogy mi is akar előbukkanni belőlem, ez a befelé fordulás még élvezetes is lehet.

Igen, van, aki szereti az őszt, sőt – akármilyen hihetetlen – szereti az egyhangúan kopogó esőt is. Valamiféle csend érkezik, elnyugvás és bensőségesség, intim, beszélgetős hangulat a lámpa vagy netán a duruzsoló kályha körül, s beszélgetések, a mesélés megnyújtott ideje.

Az ősz akkor válik szorongatóvá, ha ugyanúgy akarom megélni, ahogy a nyarat, ha nem tudom elengedni magamat, ha rossz érzés fog el, nyugtalanság a tétlen merengés idején. Pedig, ha a kezdeti szorongást leküzdjük, ha megbarátkozunk magunkkal és a csenddel, akkor észre fogjuk venni, milyen pihentető és erőt adó lehet az elnyugvás.

Ami pedig a délutáni sétákat illeti:

most is lehet, sőt kell, kellene sétálni, még akkor is, ha esik!

Jó cipő kell vagy csizma, át nem ázó kabát és egy jó sapka vagy csuklya (kapucni). Esetleg – nekünk, felnőtteknek – esernyő. (Bár aki tényleg szeret esőben sétálni – és aki megpróbálta egyszer-kétszer, az szeretni fog – szívesebben vág neki esernyő nélkül.)

Egy kicsit kalandos, érdekes dolog esőben ugyanúgy sétálni, mintha nem esne, ugyanúgy gyűjtögetni a lepattogott vadgesztenyét és a mellé hullott három- vagy négylábú, hosszú nyakú farkincás állatkákat – a gesztenyevirágból lett, lepotyogott ágacskákat, kocsányokat –, melyeknek majd kilyukasztott gesztenyéből lesz a fejük…

Aztán egyszer csak eláll az eső, fent még rohannak a felhők, kitisztul, még egyszer, mielőtt olyan korán lebukna, megvillan a Nap, és fantasztikus felhőjátékot rendez nekünk – különböző megvilágításokkal és színekkel – a nyugati ég peremén. Vagy épp ellenkezőleg: köd ereszkedik le, amin alig dereng át tejfehéren az utcai lámpa, akkor is fázni kezdünk a nyirkos időben, ha jól felöltöztünk, sietünk haza, és élvezzük a meleg szobát és – arcunkon, fejükön – a szárazra törülközést.

Mindenképpen szabadítsuk ki magunkat a bezártságból!

Ahogy a jó óvodákból is sétálni viszik a gyerekeket esőköpenyben, gumicsizmában, akár esik, akár fúj. Ne hagyjuk, hogy az eső bezárjon, és át fogjuk élni, hogy a sétát is, és a hazatérést is élvezni lehet.

Ami pedig az első havat illeti: igaza van. Azt mondják nagyanyáink – vagy talán dédnagyanyáink? –, hogy november 25-én már gyakran szánkón mentek a Katalin-bálba, mert Katalin napjára már többnyire leesett az első hó.

De ki tudja? Hátha idén is történik ilyesmi?

Vagy ha nem, legalább nem kell februárig várnunk.

Hiszen, ha jól értem, ha leesik az első hó, már önöknek sem gond, hogy kimenjenek, sétáljanak, szánkózzanak, netán hógolyózzanak, és hóembert építsenek, vagy csak egyszerűen meghemperedjenek a hóban.

Nők Lapja 1998/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images