Kérdés: A lányunk tizenhat éves, kitűnő tanuló egy úgynevezett erős gimnáziumban. Mindig is kitűnő volt. A férjemnek nagyon fontos a jegy. Ő maga nem végzett el semmit, és bár ma már sikeres vállalkozó, hányattatásait ennek tulajdonítja. Zsuzsi is teljesen átvette az apja értékrendjét, rettenetesen fontos számára, hogy kitűnő legyen, mást el se tud képzelni. A családi feszültségekre (már válásról is szó volt köztünk) csak még több tanulással reagál. Mondhatnám, a tanulásba menekül. Nem tudom rábeszélni, hogy lazítson egy kicsit. Évek óta nézem, mennyire szorong egy-egy nehezebb dolgozat vagy iskolai nap előtt. Én szenvedek, amikor látom, hogy még éjjel fél egykor is a kislámpájánál ül és tanul. Egyre sápadtabb, enni sincs kedve. (Az apja dicséri, hogy milyen sovány, karcsú.) És most azt hiszem, baj van. Az elmúlt tanév végén kezdődött, aztán a nyáron enyhült a dolog, most pedig újra itt vannak a tünetek. Időnként elsírja magát. Sóhajtozik. Azt mondogatja, hogy nem érdemes élni. Ő úgyis tehetségtelen, nem bírja tovább, nem viszi semmire. A nyár elején „túl sok” altatót vett be. Ő szólt nekem, egy gyomormosással megúsztuk. Most a barátnőjétől hallottam, hogy náluk – tanulni volt ott –, az ötödik emeleten kiállt az ablakba, úgy kellett visszarángatni. Az apja szerint mindettől nem kell megijedni, mert „Zsuzsi ezt úgysem gondolja komolyan”! A férjem szerint én csinálok ügyet a dologból, és az én szorongásomat látva szorong a gyerek. Megpróbáltam már rábeszélni arra is, hogy menjünk át egy másik iskolába (többnek is hallottam jó hírét, olyannak, ahová a gyerekek szeretnek járni). De erről Zsuzsi hallani se akar. Valamit tennem kéne, de mit? Higgyem el, hogy tényleg nem gondolja komolyan, amit mond és tesz?
Válasz: Ne higgye el!
Alapvető szabály, hogy ha valakinek a képzetáramlásában megjelenik az öngyilkosság gondolata, azt komolyan kell venni!
(Még akkor is, ha netalán tréfás, féltréfás, heccelődő vagy önsajnáltató formában bukkan fel ez a „nem érdemes élni”.)
Ha egy kamasz időnként elsírja magát, ez a depresszív állapot jele. A depresszióban aktivitásunkat és agressziónkat egyre inkább befelé fordítjuk. Ettől először csak lebénulunk, fáradtak vagyunk, semmihez nincs kedvünk – netán a fejünk fáj –, esetleg nem tudunk aludni, vagy éppen túl sokat alszunk, nincs kedvünk felkelni, nincs kedvünk enni (vagy habzsolva eszünk). Aztán, ha növekszik ez a befelé fordított aktivitás és agresszió, ha kifelé már alig tud valami megnyilvánulni, vagy éppen semmi sem fordul kifelé, akkor ezek az erők önpusztítóvá válnak, és ennek az önpusztításnak a csúcspontja az öngyilkosság vagy az öngyilkossági kísérlet.
A tétova töprengéstől a sikeresen kivitelezett tettig lehet, hogy hosszú út vezet, de az is lehet, hogy az egyik villanásszerűen követi a másikat.
A kamaszoknak – és a lányoknak különösen – sokat kell aludniuk, többet, mint addig.
Ha kialvatlanok, fáradtak, kimerültek, teljesítményük is romlik, nő elégedetlenségük önmagukkal, és rohamosan elmélyülhet a depresszió.
Az egészséges kamasz sokat eszik és jó étvággyal, akkor is, ha sovány, vagy úgyszólván girhes. Ha egy kamasz nem táplálkozik megfelelően – és megfelelő változatossággal –, sokkal könnyebben kifárad. Egyoldalú táplálkozás esetén a sápadtságban is megnyilvánuló vérszegénység állapota is előállhat, tovább fokozva a fáradtságot és növelve a depressziót.
Ami pedig az erős gimnáziumokat illeti: kollégáim szerint érzékelhetően több a neurotizált, depresszív gyerek ezekben az iskolákban – vagy ezeknek egy részében –, mint a „közönségesebb” gimnáziumokban. (A gimnáziumi tananyag mindenestől problematikus, ugyanígy a jelenlegi gimnazisták óraszáma, időbeosztása is. Lehetetlen, hogy egy tizenöt-tizenhat éves gyereknek nincs ideje pihenni, aludni, korcsolyázni, sétálni, merengeni, olvasgatni, színházba járni, barátkozni – és így tovább.)
Ilyen állapotban a gyerekek körömszakadtukig ragaszkodnak megszokott környezetükhöz, még akkor is, ha az a maga követelményeivel károsítja őket. Ilyenkor szülői határozottságra van szükség az iskolaváltáshoz, és ez általában meghozza az eredményt, de ilyen állapotban már pszichoterápiával (s ha szükséges, gyógyszerezéssel) megtámogatva.
Én tehát az ön helyében megkeresném a megfelelő szakembert, gondoskodnék arról, hogy a gyerek kialudja magát, nem törődnék azzal, hogy mennyit hiányzik, amíg teljesen regenerálódik, és helyreáll testben és lélekben normális állapota. Ha túl sok a hiányzás, a bukás nélküli évismétlést választanám, ez egyáltalán nem szokott megártani a gyerekeknek. Semmiképpen nem szabadna hagyni és tétlenül nézni ezt a betekeredési folyamatot. Azt gondolom, hogy ha először ön fordulna szakemberhez – szakmai intézményhez, ahol orvosok és pszichológusok dolgoznak együtt –, együttesen az apa felelősségérzetét is felkelthetnék, és két szülő együttes erőfeszítése a tizenhat éves kamaszt is el tudja juttatni a számára esetleg életmentő gyógykezelésre.
Nem árt tudni, hogy az életben való érvényesülés – de erre talán a maga férje is példa – nem függ össze az iskolában elért kitűnő eredménnyel. A szorongástól való megszabadulással, a lelki stabilitással, az érzelmi biztonsággal viszont szorosan összefügg.
Kérem, vegyék tudomásul: Zsuzsi, még ha szólt is nyár elején a „túl sok” altató bevétele után, igenis, komolyan gondolta – komolyan gondolja! Pontosabban: nincs jól érzékelhető átmenet a próbálgatás, kísérletezgetés és az esetleg végleges tett sikeres végrehajtása között!
Nők Lapja 1999/49. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
