Kérdés: Nagy gondom van. Két gyerekünk van, a lányom kilenc-, a fiam hétéves. Teljesen másként viselkedem velük. Nem akarom, hogy így legyen, és mégis… A lányommal kedves és türelmes vagyok (igaz, hogy ő is nagyon alkalmazkodó), a fiammal pedig kemény, gyakran ordítozós, és türelmetlen. Holott őt is ugyanúgy szeretem. Miért? Néha azzal magyarázom magamnak, hogy szerintem az apjuk vele szemben túl engedékeny, és hogy emiatt a férjem iránt érzett bosszúságomat is a fiamon vezetem le. Kétségbeesve tapasztalom, hogy mostanában a fiam is egyre jobban kezdi észrevenni ezt a különbségtételt, és kezd elidegenedni tőlem. Ugyanakkor a kedélye, ha éppen nem gyötröm, jó (inkább a lányom a szomorú természetű). Egyre jobban szenvedek saját magamtól, a magatartásomtól, amin nem tudok változtatni, és félek, hogy elveszítem a fiam szeretetét. Mit tegyek? Hogyan szeressem? Néha, egy-egy veszekedés után szeretnék bocsánatot kérni tőle, de nem tudok. Ilyenkor szörnyen furdal a lelkiismeret, este elhatározom, hogy holnaptól másként lesz, de hiába. Minden folytatódik. Mindig azt éreztetem a fiammal, hogy csakis az az elfogadható, amit én mondok és teszek, holott igazából, ha visszagondolok ezekre a vitákra, szeretném vele megbeszélni a dolgokat. Ha kell és szükséges, vállalom örömmel a pszichológiai kezeléseket is, hogy mielőbb helyrejöjjenek a dolgok.
Válasz: Amennyire leveléből megítélhető, nagyon pontosan és jól látja a dolgot, és ezzel, azt hiszem, már megtette az első nagy lépést a helyzet feloldása, a változtatás felé. Amit, persze, mindig újra, elölről kell kezdeni, mert nem megy egyik napról a másikra, elalvástól a felébredésig.
Hogy miért állt elő ez a helyzet, amit leír, arra részben maga is válaszol. (De persze csak kisebb részben.) Igen, a lányok általában alkalmazkodóbbak, gyakran könnyebb velük… Érzékenyen felfogják, hogy anyjuk, apjuk, környezetük mit vár el tőlük, s olyan fontos számukra az érzelmi elfogadottság, hogy ezért sokszor testi-lelki egészségüket rongáló áldozatot is tudnak hozni.
De a valódi okokat, azt hiszem, mélyebben, lehet, hogy sokkal mélyebben kellene keresnünk.
A szakemberek úgy tartják, hogy
a gyerekeinkkel szembeni ilyen kényszerű magatartásformák gyökereit saját gyerekkorunkban találhatjuk meg.
Saját gyerekkorunkban, melyben szüleink vagy szüleink valamelyike nem tudott minket elfogadni olyannak, amilyenek voltunk. Inkább olyannak akart látni, mint amilyennek ő a maga – saját érzelmi biztonsága, öröme számára – elképzelt, elgondolt bennünket. És mi, elfojtva saját természetünket és a szülőnk iránt érzett indulatot, olyanná is váltunk, amilyennek elképzelt minket. Egyszerűen azért, hogy cserébe elfogadó szeretetet kaphassunk tőle. De akkori szabadságunk elvételét – hogy olyanok lehessünk, mint amilyenek vagyunk –, és örömünk megrablását – hogy igazi énünknek megfelelően fogadjanak el bennünket –, most gyermekeinken „bosszuljuk meg”. Mi is azt várjuk tőlük, hogy mindenben olyanok és csakis olyanok legyenek, mint amilyennek mi kívánjuk látni őket.
Holott a szeretet – a kölcsönös, érzelmi adok-kapok – valódi örömét nem az adja, hogy a másik pontosan olyan, mint amilyennek én látni akarom (önző módon többnyire erre vágyunk a nagyon fiatalkori szerelmekben is, s ezért bomlanak fel nemegyszer viharosan ezek a kapcsolatok), hanem az, hogy megismerő módon beleélem magam a másik sajátosságaiba, személyiségébe, és élvezem a másságát, élvezem azt, ahogyan ő látja a világot.
Persze ilyen bonyolult kérdésekben még közelről is nehéz valamit mondani, nemhogy levelezésnyi távolságból.
Jó indíttatás az is, hogy ha igazságtalannak érezte magát, szívesen kéme bocsánatot,
tudjuk, hogy az ilyesmi nem rombolja a felnőtt, a szülő tekintélyét, ellenkezőleg, példátlan módon megerősíti. (A személyiség erejét jelzi, hogy erre is képes.) És ha még eddig nem is sikerült, maga az indíttatás már reményt keltő.
Igen, igaza van, jól látja: a maga helyében én is szakemberhez – pszichológushoz – fordulnék,
hogy segítsen ezt a helyzetet feloldani, és biztos vagyok benne, hogy ez sikerülni fog, mert, mint ez leveléből kitűnik, a feloldáshoz vezető önismereti úton, már saját erejéből is messzire jutott.
Talán méltó a szeretet közelgő ünnepéhez, hogy elmondhatjuk: a szeretet – a valódi – korántsem valamiféle elomló, formátlan érzelem. Mindig benne van az érdeklődés fűtötte megismerő erőfeszítés (néha a kegyelemként belénk villanó intuíció), és az ebből fakadó örömteli elfogadása valaminek vagy valakinek. Ami és aki nem én vagyok, de nagyszerű lehetőségem, hogy – rejtélyes módon – átélhetem ezt a nem én-t, ezt a másikat.
S ha több gyerekünk van, éppen annak átélése lehet mulatságos – és pihentető –, hogy milyen különbözőek (miközben még hasonlítanak is egymásra).
Nők Lapja 1998/51–52. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
