– Milyen érzés újra itthon?

– Jó, ez a hazám, itt az otthonom. Itt éltem át a háborút, itt voltam ’56-ban, itt lett anyám egyetemi fordítóból kalauz, én itt sofőrködtem, itt kezeltem a jegyeket. De ezt az ember, csak a korral érti meg. Ahogyan azt is, hogy elmenni könnyű, hazajönni viszont fájdalmas. Nagy pofonok érnek, amikor még idegen vagy, miközben azt hiszed, két hazád van, egy, amit itt hagytál, és egy másik, amit ott teremtettél magadnak. Végül rá kell jönni, hogy ezek nincsenek, csak a harmadik létezik, ami megfoghatatlan, mert emlék.

– A felesége, Maria, a karibi asszony könnyen beilleszkedett?

– Könnyebben, mint én. Rendkívül nyitott, kedves teremtés, nagyon okos asszony. Angolt tanít az egyetemen, szeretik a diákjai, jól érzi magát. És persze magyar irodalmat fordít spanyolra. Ha jellemezni kellene, azt mondanám, harcos anarchista, a békés, öreg író mellett.

– De gondolom, valamikor ön harcolt érte.

– Megismerkedésünk érdekes, nem volt hódítás, harc, csak egymásra találás. Már túl voltam a viharos házasságaimon az első feleségemmel, a sok kedves nő közti kalandozásokon, amikor Marit megismertem. Az egyetemen kurzust tartott a Puerto Ricó-i rendőröknek, én meg gyakran elmentem az előadója előtt. Mindig azt láttam, ott pattog egy kicsike nő, magyaráz, a rendőrök meg félig lecsúszva a székről, a lábuk szárára erősített fegyverrel szundikálnak. Gondoltam, megkérdezem a lelkes kolleginát, mit tanít. Szimbolikus logika, mondta ő, de nekem fogalmam se volt, mi az. Erre megjegyeztem, most olvastam, hogy Amerikában ittas rendőrnők bántalmaztak egy sofőrt. Nevetett, jót beszélgettünk, így kezdődött. Mari harmincnégy éve a feleségem, a negyedik gyerekem, Jorge José, nekem csak a „kis Gyurka” édesanyja. Gyurka komoly, megbízható gyerek, Floridában él, de magát Puerto Ricó-inak tartja. És ami fontos, Mari rajongva szereti a másik három gyerekemet is. Hatvankét évesen is rengeteg az energiája, igazi nő.

– Mesélne az első feleségről is?

– Ő első, második, és harmadik is – nevet. – Elvettem, váltunk, elvettem, váltunk, ezt játszottuk évtizedeken át. Amikor strasbourgi diák lettem, és írni kezdtem, ő javította a francia szövegeimet. Úrilány volt, nagypolgári családból, apja egyetemi tanár, anyja leánygimnáziumi igazgató. Beleszerettem, én, a kis emigráns egyetemista, és imponált, hogy fölkapaszkodhatom közéjük. Esküvőnk 1958-ban volt. A feleségemről hamar kiderült, nem szereti a nagypolgári életet, folyamatosan lázadt ellene, ki akart onnan szakadni, ahova én be akartam kerülni. Állandóan keresztezték egymást a vágyaink. Unatkozott, sose volt rendes munkája, végül elváltunk. A válás kimondása után felszabadult, elvittem ebédelni, borozgattunk, együtt hazamentünk, ahol ugye volt egy ágy. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy amikor a második gyerekünket várta, újra elvettem. Aztán válás, majd a harmadik várandósságnál újabb esküvő.

– Hát ez érdekes.

– Nem, ez így utólag inkább vicces. És mert mindennek lehordott, az utolsó válópernél a bírónő azt kérdezte, mondja, ha ez egy gonosz, megbízhatatlan ember, miért ment hozzá háromszor is? Erre ő azt felelte: mert minden válás után jött egy gyerek. A gyerekek velem maradtak, Vince még kamasz volt.

– Szép nagy családja van, milyen gyakran látják egymást?

– Évente egyszer, karácsonykor biztosan, de néha év közben is, csak akkor nincs ott mindenki. Az első házasságomból született Michel, Veronika és Vince, a mostaniból Gyurka. A két francia fiam Puerto Ricóban és Baltimore-ban él, a lányom Abu Dhabiban, a férje alagutakat fúr a sivatagban. Gyurka pedig Floridában, mint mondtam. Mind sikeres, okos, büszke vagyok rájuk.

– És az unokák?

– Nyolc unoka és két dédunoka. A három dán unoka Krétán született, ők görögül is beszélnek. Három francia unokám közül egy Belgiumban orvosnak tanul, egy Hollandiában vendéglátást, egy Kanadában jogot hallgat. És van két holland, az egyik dizájneriskolába jár, a másik jogi egyetemre. Igazi nemzetközi csapat, ha együtt vagyunk, a nyelvi zűrzavarban gyorsan keresnünk kell egy közös nyelvet. A dédunokák pedig hat- és kilencévesek.

– A Ferdinandyk ezek szerint jól szétszóródtak a világban.

– Persze, mert az apjuk egy világcsavargó volt. Sok helyen éltem, most Budapest és Miami között ingázom. Párizsban kezdtem, utána harminchat évet töltöttem Puerto Ricóban, a munkám szerettem, de nem tudtam elképzelni, hogy ott fogok megöregedni. Pedig igazi hazafivá váltam, azért küzdöttem, hogy a Puerto Ricó-i kultúrát tartsák távol az amerikaitól, így érthető, hogy Amerika végső otthonként szóba sem került. Szerettem még Malagát, Barcelonát, ahol hosszabb ideig éltem, és mindig Európáról ábrándoztam. Szóval világcsavargónak tartom magam, akinek a család fontos volt.

– Pedig nagy nőcsábásznak tartják.

– A kettő nem függ össze. A nőket mindig tiszteltem, szerettem, és engem is szerettek a nők. Én mindent tőlük tanultam, az idegen asszonyoktól. És bevallom, nem voltam mindig hűséges, de a francia feleségem talán még annyira sem. Az utolsó válás után, mikor Vincével Puerto Ricóban maradtam, sokan siettek a segítségemre. Csaknem négyszáz nő közt éltem egy lakótelepen, és mind készséges volt, ugráltak körülöttem. Nem bírták nézni, hogy kínlódom a mosással, kivették a kezemből, aztán fölhozták a tiszta, vasalt ruhát. Nem csoda, hogy többen közelebbről is megismertek. A gyengéim a nők, a fiam többször rám szólt: apu, ne a nőket nézd, vezess!

– A novelláiban sem tabu a szex, különös természetességgel használja azokat a szavakat, amelyeket más pirulva olvas.

– Mesélő vagyok, és aki mesél, az legyen hiteles, ne rébuszokban beszéljen. Mindennek van neve, amit ha leírok, az olvasó tudja, miről mesélek. Ez igaz az aktus szavaira, a nemi szervek megnevezéseire egyaránt. A takony az takony, nem kell orrváladékot emlegetni, a turha meg turha, amit vagy kiköp, vagy lenyel az ember. Sokan szépelegve körülírnak dolgokat, tekervényessé, érthetetlenné, hosszúvá válnak a mondataik, amit az olvasó nem kedvel.

– Ön tudja, mit szeret ma az olvasó?

– A lektűrt, a könnyű, vékonyka könyveket. Magyarországon szépirodalmat jó, ha öt-hatezer ember olvas. A magyar íróknak meg kellene tanulniuk, hogy ne sírjanak, mert nem fogynak a könyveik, és tudomásul kellene venniük, hogy nem szabad több száz oldalas, kétkilós könyveket írni.

– Az írásai rövidek, tömörek, könnyen érthetők. Nem tervez valami hosszabb lélegzetűt?

– Nem, én mindig egy történetet mesélek el, viszonylag tömören. Az, hogy aki olvassa, hogyan gondolja tovább, mit szűr le belőle, az ő dolga, és az is rajta múlik, mit kap egy írástól. Az én figuráim hús-vér emberek, az életben mozognak, mindegy, hogy a világ mely pontján történik velük valami. Az olvasó díjazza ezt, mert okos, mert érzi, nem nézem le.

– Mit gondol a ma élő írókról, fiatalokról? Egyáltalán tartja velük a kapcsolatot?

– Sok a tehetséges fiatal, a nagy öreg, és vannak zseniális írók. Mióta itthon élek, többeket segítettem, fordítottam, kiadtam. Különös, de akad köztük, aki szerkesztőként már mellőz. Nemrégiben felfedeztem Csender Leventét, tehetséges, remek tollú fiatal, a Murokszedők című prózakötete óriási siker spanyolul is. Egyébként gyakran dolgozom fiatalokkal, jó, mert fiatalon tart. Irodalomkritikát ugye nem vár tőlem?

– Nem, váltsunk témát, árulja el, volt-e honvágya a kint töltött évek alatt?

– Aki negyven évig ott él a trópusokon, de folyamatosan ide ír, azokat az emlékeket fogalmazza meg, amelyeket élete első huszonegy évében élt át, az nem titkolhatja, hogy hazavágyik. Persze ebben benne van az is, hogy aki távol él, az mindent messziről lát, mindent átértékel.

– Aki átértékel, és több nyelven beszél, az szabad, de vajon milyen nyelven szól a közönségéhez?

– Először németül, franciául, aztán már spanyolul is írtam, de mindig tudtam, az én igazi munkaeszközöm a magyar. Minél több nyelvet tudtam, annál jobban szerettem az anyanyelvem. A magyar író alakítja a nyelvet, ami franciául elképzelhetetlen. Nem lehet, mert szentesített kifejezések, fordulatok vannak, melyeket kötelező használni.

– Míg külföldön élt, hogyan tudta tartani az itthoniakkal a kapcsolatot?

– Ez érdekes, mert a levelezésen kívül az élet úgy adta, hogy mindig találkoztam honfitársaimmal. A nyolcvanas években a Puerto Ricó-i diáklázadások idején például a New York-i tudósítót, Kulcsár Istvánt én csempésztem be az egyetemre. Máig barátok vagyunk, mióta itthon élek, gyakran találkozunk. Az irodalmárok közül is többekkel kapcsolatban voltam, amikor pedig már hazalátogathattam, élő lett a kapcsolat.

– Emlékszik az első hazalátogatásra?

– Persze. Szívszorító volt. Apámat akartam látni, aki betegen, bénán feküdt egy kórházban, mert annak idején úgy összeverték a nyilasok, hogy belerokkant. Kértem vízumot, de a párizsi magyar nagykövetség nem adott. Fölültem a vonatra, és elindultam, 1967-et írtunk. A bolgár szimfonikus zenekar is a vonaton volt, az ellenőrzéskor elvegyültem közöttük, éjjel meg leszálltam Budapesten. Másnap reggel bementem apámhoz a kórházba, utána jelentkeztem a rendőrségen. Természetesen azonnal kitoloncoltak. A főhadnagy csóválta a fejét, és azt mondta: disszidenst már láttam, de visszidenst még nem, maga az első.

– A család hogyan fogadta a hazatelepülést? Napokig meséltek?

– Örültek, jó a kapcsolat. Hárman vagyunk testvérek, öcsém nevelőtanár, húgom fényképész, mindenki ugyanott lakik Budán, ahol fölnőttünk. Valahogy anyám kijárta, hogy megmaradt, az árvaszék nem engedte elvenni. Fölépült rá néhány lakás, itt vagyunk egy kupacban. Ami a mesélést illeti, az az én feladatom, sok dologban, még az itthoniakban is tájékozottabb voltam náluk.

– Arra emlékszik, hogy Strasbourgban ’56-ban milyen volt a fiatalok élete?

– Kollégiumban laktunk, több magyar együtt, tanultunk, szabadnak éreztük magunkat, és élveztük a fiatalságot, közben kerestük a helyünket. Vagány, kedves, szimpatikus őrültek voltunk. Emlékszem, 1957. november 7-én egy csínyt is megengedtünk magunknak. Mi magyarok azon viccelődtünk, ma van a nagy októberi forradalom évfordulója, ünnepeljünk. Erre az egyik srác bejelentette: naná, szereztem egy meghívót a szovjet követség fogadására. Heccből odamentünk vagy negyvenen. Valahogy megdumáltuk az őrt, és már masíroztunk is befelé. Fölzabáltuk a kaviárt, pezsgőztünk, és nagyon szomorúak voltunk. Láttuk, hogy a francia felsővezetők, akik bennünket korábban könnyezve fogadtak, a szovjeteket ölelgetik, szájon csókolják.

– És fiatalon a szigetvilágban?

– Az a Paradicsom volt. Két évig a várost sem ismertük, bejártunk az egyetemre tanítani, utána irány a tenger, este meg buli, zene, tánc. Jöttek a helyiek, vacsoráért élő zenét kaptunk. Néha csak három-négy gyerek érkezett, hangszer nélkül, száraz tökökön doboltak, mégis élveztük.

– Az élvezetek, a csavargás, a nagy utazások, az irodalmi díjak, a csaknem harminc megjelent kötet után jött a betegség.

– Úgy van, rákom lett. Miamiban operáltak, oda járok ellenőrzésre, és úgy tűnik, túléltem. Az öregség nem aggaszt, a halál nem riaszt, inkább az zavar, hogy sok pirulát kell lenyelnem ahhoz, hogy tartsam magam, hogy reggel hattól tízig írni tudjak, és a mellékhatások kellemetlenek. De még vannak terveim, vannak megírásra váró élményeim.

Forrás: Nők Lapja archívum, 2014/32. 
Kiemelt kép: Nők Lapja