…életét és döntéseit nem ideológiák, politikai érák és erők határozták meg, hanem önbecsülése és a lényét, tetteit átható mélységes hit és cselekvő szolidaritás. (…) Hosszú élete során mindig képes volt újra értelmezni magát, elfogadni a rá rótt feladatot. Ahogy ő fogalmazott, útját egy idő után állandó jelzőfényre, az Isteni vezetésre bízta.” A fenti sorokat Bódis Kriszta nőklapja.hu-nak adott interjújából idéztük – az írónő háromkötetes regényfolyamban dolgozza fel Tüdős Klára változatos és inspiráló életét, karrierjének megannyi kanyarral és kihívással tűzdelt fejlődését. Az Istenhegy-trilógia első két kötete, a Kisasszonyképző és a Korzón a pokolba már kapható az Európa kiadó gondozásában.

Tüdős Klára a Nők Lapja hasábjainak is visszatérő szereplője volt az 1970-es évektől kezdve: a lap rendszeresen közölt vele interjúkat, de az író, jelmez- és ruhatervező illetve rendezőnő saját írásai is megjelentek lapunkban. Lentebb egy 1975-ben közzétett, mai szemmel nézve is mellbevágóan őszinte, nyílt és keresetlen írása olvasható legelső operaházas emlékeiről, ahol 1926-ban kezdett el dolgozni jelmeztervezőként. Ő álmodta meg és készíttette el a ruhákat a Háry János ősbemutatójához, ám ez a munka – amint az az alábbi sorokból kiderül, korántsem volt zökkenő- és konfliktusmentes.
(A szöveget az eredeti változatában közöljük, az akkori helyesírási és nyelvhelyességi szabályoknak megfelelően, szerkesztés nélkül – a szerk.)

Zsindelyné Tüdős Klára: Operaházi emlékeim

1926 kora tavaszán léptem be először ezen a kapun, elég vadregényes előzmények után. Felborítottam egy házasságot, összevesztem egész nagy családommal s otthagytam az ősi fészket: Debrecent.

Betársultam egy régi iskolatársam iparművészeti műtermébe, mely a batik-divat alkonyatával éppen bukófélben volt. Az én betársulásomtól sem stabilizálódott az üzlet, s így az egzisztenciám nem volt megalapozottnak mondható.

Egyik társam, Nagyajtay Teréz, összetalálkozott egy este az akt-tanfolyamon Oláh Gusztávval, aki akkor szcenikai gyakornok volt az Operánál. Elmondta, hogy az új igazgató nagytakarítást rendez minden vonalon abban a felfordult műintézetben, selejtezi a tagokat, és új embereket keres a műhely élére is. Említette, hogy hamarosan ő lesz a szcenikai felügyelő, és hívta Terkát, hogy vegye át a női kosztüm-műhelyt. Terka nem mert ekkor még erre vállalkozni, s engem ajánlott maga helyett. Oláh Guszti másnap feljött a műtermünkbe s azt mondta, keressek valami utat Radnaihoz, s ha őt megkérdezi, ajánlani fogja, hogy tegyenek próbát velem, de rá ne hivatkozzam, mert ő engem nem is ismer. Na, ebben maradtunk.

Radnai Miklós Opera-igazgatóvá történt kinevezése kevéssel azelőtt, általános megdöbbenést váltott ki, mert a Nemzeti Zenede fiatal összhangzattan tanáráról nem sejtette senki, hogy mi lakik benne, ő nem sokkal előttem lépett be a kapun, hogy ritka bátorsággal, leleményességgel és kemény kézzel rendet teremtsen abban az Augiász istállójában, amivé egyetlen operánk az első világháború végén lett. Szerződéseket a szemétből kellett kihalászni, kottákra antikváriumokban vadászni.

Jelentkeztem Radnainál, vittem pár kosztümvázlatot, ami nem érdekelte, de csekélységem annál inkább, aki pillarebbenés nélkül vállalt mindent, amit sosem próbált.

A lehivatott Oláh Guszti bemutatkozott, s ketten Radnaival rémképeket festettek elém a harmadik emelet boszorkánybarlangjáról. Igyekezett elijeszteni, de nem sikerült.

Megállapodtunk, hogy másnap a szcenikai felügyelő felvisz a kosztüm-műhelybe, ahová pár hónap próbaidőre mint volontőr munkást fölvesznek.

A direktor másnap azzal adott át a műhelyfőnöknek egy kis maliciózus mosoly kíséretében: – Menjen az oroszlánok közé, s ami egy hét múlva megmaradt magából, az jelentkezzék nálam!

Egy olasz asszony volt akkor a női jelmezműhely főszabásznője. Amikor a küszöböt átléptem, tudta, hogy az ellenség lépett a birodalmába. Rettenetes kedvesek és udvariasak voltunk egymáshoz, de beültetett a varrólányok közé, az aznapi előadás ruháit javítani. A ruhák förtelmes állapotban voltak. A hang, ahogyan a kosztümtáriak és a műhelybeliek egymáson keresték a hiányzó darabokat, kritikán aluli. 

Én varrtam a kiálló halcsontokat, mint aki se lát, se hall, de nagyon is láttam és hallottam.

Egy hét múlva megkaptam az ukázt, hogy este menjek az öltözőkbe és ismerjem meg az énekesnőket.

Igyekeztem hasznossá tenni magamat, segíteni gyors átöltözéseknél, s megint csak látni és hallani mindent.

A főszabásznő két hét múlva beteget jelentett. Sándor Erzsi viszont kikunyerált egy új spanyol díszruhát a Don Juan reprízhez, amit így nekem kellett kiszabni. Mikor Oláh Gusztitól ezt az utasítást megkaptam, fordult velem egyet a világ. Mert én az indulásnál annyit értettem a szabászathoz, mint hajdú a harangöntéshez. Sok mindent kellett nekem menet közben megtanulnom, amibe tudatlanul, vakon belevágtam. Több volt a szerencsém, mint az eszem!

Az operai szállító Fischer Simon cégtől meghozták a fekete bársonyt és én este, mikor a munkások hazamentek, bezártam a műhelyt, elkészítettem annak az építménynek az alaprajzát, ami egy spanyol reneszánsz ruha, és a fegyvernek is ijesztő szabóollóval nekiestem a bársonynak. Aztán feltűzködtem a Sándor Erzsi próbababájára és halálra rémültem, mert az elejének a fele fekete volt, a fele szürke. 

A Háry János 1926-os ősbemutatójának szereposztása, Tüdős Klára jelmezei (Fotó: Nők Lapja archívum)

Úristen, mi történt? Megátkozott az olasz asszony? Megsimítom a baba keblét, hát nem egyfelé megy a bársony szála. A fele felfelé a fele lefelé.

Na, reggel még fel sem húzták a redőnyt Fischeréknél, mikor én ott álltam a boltajtóban, hogy megvegyem a ruha fél elejét. Aztán rohantam az Operába, hogy új elejét szabjak annak az átok ruhának, mielőtt a munkások előtt kiderülne a gyalázat.

Egy hónap múlva azzal citált le Radnai, hogy szerződtetnek, de a kosztümtárat is át kell vennem, mert ott is sok a baj.

Hát nem mondom, baj az volt mindennel, amihez csak hozzányúlt az ember. A hatalmas kosztümtár beépített szekrényeire ráírták rangosan, hogy Lohengrin, Bánk, Otelló. Azonban, amikor a Lohengrin-szekrényt kinyitottam, három Hugenotta-gallér és öt szicíliai parasztszoknya lógott benne.

Leltárkönyvek sehol, s a ruhák száma felül a negyvenezren.

Szezon vége volt s a színlapon megjelent a legszebb darab címe: Nyári Szünet.

Radnai a kosztümtárat egyik napról a másikra lezáratta, a kulcsokat a markomba nyomta, s a ruhatári személyzetet kitiltotta az épületből.

Volt a varrodában egy kedves, csendes vörös hajú öreglány, aki a kezdet kezdetén mint tanuló került a műhelybe. Mindent és mindenkit ismert. Spitzer Vilmának hívták és Auschwitzban pusztult el. Máig fáj érte a szívem, és mélységesen szégyellem, hogy abból a csillagos házból nem tudtam kihozni.

Ha ő nincs, okvetlenül belebuktam volna a leírhatatlan feladatba, amit a direktor kérdezés nélkül a nyakamba vágott.

Az olasz asszony nem szerette ezt a szorgalmas, ügyes, korrekt Vilmát, akiben az énekesnők megbíztak, s azt akarták, hogy ő próbálja a ruháikat. Vilma meg én első perctől rokonszenveztünk, s amikor a kosztümtár váratlanul a nyakamba szakadt, mellémállt. Mikor az előadások leálltak, a varroda tovább dolgozott, s én a Vilma tanácsára az egész személyzetet felrendeltem a felfordult ruhatárba rendet csinálni.

Iszonyú munka volt abból a gubancos lomtárból összehalászni egyes operák kosztümjeit. Együtt dolgoztunk látástól vakulásig, hogy legalább az állandó repertoárdarabok illetékes szekrényeikbe kerüljenek.

Én a munkások egyhónapi szabadsága alatt teljesen magamra maradva, naftalin szagú ládák és óriás kosarak porfelhőjében, tótágast állva töltöttem napjaimat a vasajtó mögött.

Nem mondom, többet sírtam, mint nevettem ezen a nyáron, de a szezon kezdetére Erkel, Verdi, Wagner, Puccini s a repertoároperák nagy részének kosztümjei a helyükön lógtak a róluk nevezett szekrényekben. Beletelt két év, amíg kosztümtár lett abból a lomtárból.

Emlékszem egy kétségbeesett napra, amikor egyedül zokogtam a Bánk- és Hunyadi-ruhák garmadájára borulva, teljesen reménytvesztetten, hogy valaha is tudni fogom, mit adjak Gertrudisra vagy Gara Máriára, nem is beszélve a kórusról.

Mégis megértem a szezonnyitó Bánk előadást.

Jaj, hogy féltem, hogy szégyenben maradok. Kiállítást rendeztem a Basilides Mária öltözőjében az összes élő és elhunyt Gertrudisok ruháiból, s megkértem szépen a művésznőt, hogy válassza ki a sokból, melyiket szokta ő viselni királynői minőségében. Ugyanígy Goda Gizikét, s máris varrattam a nevüket a ruhákba s írtam be a vadonatúj kiosztó-könyvbe, melyik cipő, milyen fátyol, milyen korona, gyűrű, fülönfüggő, nyakék. Mert temérdek csínja-bínja van egy-egy figurának, amíg megelevenedve kilép a színpadra.

Mire kitavaszodtunk, az a sok kiismerhetetlen ruha, fejdísz, lityegő-fityegő mind szereppé változott, s én a földszinti rendezői székből megláttam, ha valaki nem az előírás szerint öltözött.

Nem volt ez könnyű munka sem kezdetben, sem később, mert a nő, a ruha és a színpad nem egy könnyű képlet.

Az igaz azonban, hogy én szerelmes voltam a színházba, s az ember a szerelméért boldogan vállalja a nehézségeket.

Nekem a kosztüm nem volt szívügyem, csak segédeszköz, lépcső. A cél, a vágy, a szenvedély: a rendezés. De hát kicsit elsiettem a dolgot. Korábban születtem, mint kellett volna, s hiába vállaltam minden kuli-munkát, hiába kínálkoztam segédrendezőnek, a kényelemszerető főrendező, Márkus László mellé. Mosolyogva simogatta lenyalt fekete hajamat, mondván:

– Utálom az okos asszonyokat.

1926. október 16. nemcsak az Opera emlékezetes dátuma, hanem az én kis életemnek is nagy napja volt, a Háry-ősbemutató.

Ősszel, mikor a munka újra megkezdődött a műhelyekben, olasz elődöm orvosi bizonyítványt küldött be maga helyett, és Oláh Guszti nekem adta át a Háry első figurináit, azzal a kísérő szöveggel, hogy pénz nincs, egyedül a huszárok kapnak új ruhát, s én csináljak a nőkkel, amit tudok.

Sebők Sári, a császárné, Marsalkó Rózsi, Mária Lujza, de a kórus hölgyei is mind új ruhákban reménykedtek. Paulini Béla, a szövegíró pedig naponta új meg új ötletekkel jelent meg. Különösen a sárkány-balett volt a szívügye. Hogy a kis sárkányok rusnya pofája mellett két varkocs lógjon, s a cakkos bugyogójuk hosszabb legyen, mint a szoknyájuk, s a farkukra kössek maslit.

Kínomban megvettem a Goldberger-gyár selejt klottjából két vasért egy vagonra valót és abból lett minden. Hüllők, udvarhölgyek, császári pompa. De a sárkányok zöld klottja úgy fogott, hogy az összes varrólány velem együtt zöldre mázolódott, akár a rácsos kapu. De még a szegény kis balerinák is csupa hullafoltosak lettek az első kosztümpróba után. És végül is a házi főpróba után kihúzták az egész balettet. Paulini óriási szívfájdalmára.

Furcsa premier volt az. Olyan, mint a lakmuszpapír. A közvéleményt két táborra osztotta még házon belül is. A fele tombolt, acsarkodóit, felháborodott. A másik fele is tombolt, de a rajongása nem ismert határt.

Zenekari tagok, újságírók, de még a világosítók és díszletmunkások is meg akarták fojtani egymást.

Csak a Tanár Úr, (Kodály Zoltán – a szerk.) volt olyan csendes és nyugodt ebben a közizgalomban, mint egy mély vizű tó.

Nagy Izabellával akkor találkoztam először, amikor az első színpadi próbára lehívtak, hogy a művésznő csizmát akar. Lementem. Legnagyobb meglepetésemre egy lenyalt fejű, barna kontyos, gömbölyű falusi asszony állt elém, olyan, hogy azt kérdeztem, hol a művésznő? 

– Én volnék – felelte valami elragadó kacagással. – Na, ne ijedjen meg! Majd csinosra maszatolom én magam, mire kell, csak egy pár takaros csizmát kerítsen nekem – mondotta.

Kerítettem is, s mikor felhúzta, nagyot nevetett.

– Mintha hazamennék! – sóhajtotta.

Lentmaradtam a próbán és elbűvölve néztem, hallgattam azt a – valódi – Örzsét.

Pénzem nem volt, de olyan ragyogó stilizált sárközi parádéba öltöztettem, hogy nyíltszíni tapsot kapott a premieren, ahogy kilépett a színpadra.

Milyen szépek, kedvesek, valódiak voltak a fiatal Palló Imrével! És terebélyes Sebők Sárink aranyos császárnői pompájában egy nagy konyhaköténnyel. Hogy tudtak tréfálni, bolondozni a színpadon, akár a Tanár Úr hangszerei a zenekarban és Paulini ötletei a díszleteken.

Szép nap volt az az október 16. Felejthetetlen!

A főpróbán már nagyobbra nőtt a rajongók tábora, és a méltatlankodók közül sokan ingadozni kezdtek, és a premieren beálltunk klakknak (fizetett tapsolók – a szerk.) mindahányan!

Nem sokkal a premier után meg voltunk híva teára a köröndi házba, a nyurga gyerek, Oláh Guszti, két nyápic kis korrepetitor; Ferencsik és Doráti, na meg én, a korelnök, aki szintén nevetségesen fiatal voltam még akkor.

És mi lett a Háryból? Sarkcsillag a magyar zenei élet firmamentumán!

Tüdős Klára: Operaházi emlékeim

A Tüdős Klára írását tartalmazó Nők lapja (1975/51) borítója

Nők Lapja 1975/51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nagy Izabella a Háry János jelmezében, a Háry János ősbemutatójának plakátja, Tüdős Klára (Nők Lapja archívum, Wikipedia)