Kérdés: Soha nem tudtam jól felelni, vizsgázni. Az első két osztályban aranyos tanító nénink volt, máig szeretettel gondolok rá, szerettem iskolába járni és jó tanuló voltam, aztán harmadiktól minden megváltozott. Kemény, szigorú tanítónőt kaptunk, aki valahogy mindig a fejünk fölött nézett el, meg se látott minket, csak beírta a rossz jegyet, ha feleltünk. Leromlottam. Másik iskolába kerültem. Ott meg idegennek számítottam egy három-négy éve összeszokott közösségben. Két-három keserves év után valamennyire rendeződött a helyzetem, de addig „mindenről én tehettem”, a tanárok eleve rossz és/vagy buta gyerekként fogadtak.
Nyolcadikra kicsit javult a helyzetem, elsősorban nyelvekből. A gimnázium valamivel kellemesebb volt, de változatlanul rettenetesen nehezemre esett felelni. Azért úgy-ahogy elvégeztem, sőt később még (igaz, hogy némi protekcióval) az egyetemre is bekerültem. Ott is át kellett élnem, hogy vizsgán tudok egy választ a kérdésre, de nem hiszem el, hogy ezt a két-három rövid mondatot kellene elmondanom, inkább nem mondok semmit. Akkor a mellettem ülő lányt kérdezik, aki elmondja ugyanezt, és jelest kap.
Én, kegyelemkérdésre, megkapom a hármast.
Mostanában már tulajdonképpen nem panaszkodhatom sem családi, sem munkahelyi viszonylatban, de társaságban még mindig előfordul, hogy képtelen vagyok megszólalni, bár szeretnék, illetve ha megszólalok, senki nem figyel oda (nyilván, mert érzik, hogy milyen bizonytalan vagyok magamban). A kislányom, ő a nagyobbik gyerekünk, ebben az évben megy iskolába, és én már egy-két éve egyre jobban szorongok, hogy neki is át kell élnie, végig kell szenvednie esetleg mindazt, amit nekem tíz-húsz éven át. Nagyon hasonlít rám. Eddig nem volt semmi baj, az óvodában szerették, és ő is szeretett járni, de hiszen ez velem is így volt. Azt viszont látom, hogy érzékeny, és ha a legkisebb rosszindulatot érzi, azonnal bezárkózik. Biztos kudarc várja az iskolában? Egyáltalán: mit tekinthetünk valódi kudarcnak? Hogy rosszul felel? Vagy képességei alatt teljesít? Hogy nem ismerik el? Hogy lehet ez ellen védekezni? És hogyan lehet kiküszöbölni az ismétlődő kudarcok káros hatásait?
Válasz: Sokszor beszéltünk róla: vannak gyerekek, vannak felnőttek, akik nem szeretnek, nem tudnak szerepelni, felelni, vizsgázni. Ők a befelé fordulók, az érzékeny introvertáltak – általában igen értékes emberek, és megtalálják a módját, hogy belső értékeiket idővel mégiscsak megvalósítsák a külvilágban is. (A könnyen szereplők az extrovertáltak, a kifelé fordulók – nekik majd felnőttkorukban kell különböző nehézségekkel megküzdeniük.)
Máshonnan közelítve meg a kérdést: a nagy beleérző képességű, érzelmileg intelligens gyerekek – köztük általában több a lány, mint a fiú – kiszolgáltatottjai annak, hogy a tanító, a tanár szereti-e őket, illetve rokonszenvesek-e nekik. Ezért aztán ez az érzékenység az iskolában sokszor hátrány, az életben viszont jelentős előny! Sőt,
az érzelmi intelligencia az, ami az életben való beválást, boldogulást elsősorban lehetővé teszi, segíti.
(Csak zárójelben: új iskolába, másik iskolába, összeszokott közösségbe kerülni minden gyereknek nagy próbatétel, ha nincs egy jóakaratú tanító, osztályfőnök, tanár, aki ezt az átmenetet megkönnyíti.)
A fentieket igazolni látszik, hogy az ön esetében is „rendeződött”, „javult” a helyzete,
tehát a kudarcokon átvergődve voltaképpen sikeressé vált, ami a legfontosabb segítő, a belső erő jele. Sajnos, a mai magyar iskolarendszerben még sokszor protekciót kell igénybe vennie annak, aki ezt meg tudja tenni, ahhoz, hogy gyereke a neki megfelelő iskolába jusson. Így, miközben a protekciót mindenestől elítélem, csak helyeselni tudom, hogy ugyan protekcióval, de bekerült az egyetemre.
Ön kudarcokról ír, de én sikerekről olvasok a levelében. Hiszen mostanában már „nem panaszkodhat” sem családi, sem munkahelyi viszonylatban… Ami pedig az egyetemi vizsgahelyzeteket illeti: kevés fölöslegesebb és rosszabbul szervezett képesség- és tudásfelmérést (inkább azt mondanám: letapogatást) ismerek, mint a mi jelenlegi egyetemi vizsgáink. (Mint mondani szokták: három nap alatt megtanulja az ember, hat nap alatt elfelejti.)
Lehetséges-e, hogy a kislányának ugyanazt kell végigszenvednie, amin maga átment? Sajnos, lehetséges, de én mégsem mondanám azt, hogy biztos kudarc várja az iskolában. Mint az ön esetéből is láthattuk, ez függ az iskolától, a tanítóktól-tanároktól is. Ha a gyerek rosszul felel, azt biztos, hogy kudarcnak éli át, de mi, szülők, bizalmunkkal és annak érzékeltetésével, hogy nem az iskolai teljesítményen mérjük őt és képességeit, sokat segíthetünk rajta.
Ha valaki képességei alatt teljesít, ez tényleg komoly probléma, de ma erről nagyon sokszor – a családi háttér bizonytalanságán és a képernyőmániákon túl – az iskola is tehet.
És hogy mit tekinthetünk valódi kudarcnak az iskolában? Sok érdekeset hallhattunk erről az elmúlt év novemberében a miskolci Pedagógiai Intézet által szervezett országos konferencián. Én ezekből most azt idézném (Lukács Péter előadásából) egy ’90-es évekbeli európai felmérés nyomán, hogy például Dániában azt tekintik kudarcnak – az iskola kudarcának! –, ha a gyerekek nem tudják az iskola által kínált lehetőségeket képességeiknek, készségeiknek megfelelően hasznosítani. Angliában, Walesben, Észak-Írországban ismeretlen az iskolai kudarc fogalma. Helyette az „alulteljesítés” kifejezést használják, ami azt jelenti, hogy a diák teljesítményei nem érik el a saját individuális képességeiből következő szintet. Mindezekben az országokban ismeretlen a buktatás, és automatikus a továbbhaladás.
Addig is, amíg iskolarendszerünk ebbe az irányba mozdul el, az otthoni megerősítéssel tudjuk kiküszöbölni az ismétlődő kudarcok káros hatásait.
Nők Lapja 2001/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
