Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. Ezúttal egy kétségbeesett anya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert úgy érzi, a kétéves gyereke átvette az irányítást, és nem tudja, hogyan vehetné vissza azt tőle. Ezen kívül a gyermek táplálkozási problémáiról is szó esett.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Két és fél éves múlt a kisfiam, és nagyon rossz evő. Nem hajlandó megenni a gyümölcsöket, ritkán tudok csak belepréselni egy-egy kivit, almát, bár rendszeresen kínálgatom az idénygyümölcsökkel. A napi étkezése is nagyon gyér. Alig akar főtt ételt enni, a reggeli és a vacsora állandó kínlódás. Még soha nem mondta, hogy éhes. Szerintem a reggeli is nagyon fontos, de van úgy, hogy csak tíz-tizenegy óra körül tudom megetetni. Akkor is csak pár falatot. Persze, így az egész étkezés kitolódik néhány órával. Igaz, naponta megeszik egy túrórudat, azt legalább szereti. Szereti rágcsálni a gyerekrágókat is, talán ezek is elveszik az étvágyát. A vizet egyáltalán nem issza meg. Csak szörpöket. Borzalmas hisztit rendez, ha vízzel kínálom. Adok neki cseppeket és vitaminszirupot, de így sem javul az étvágya. Tizenkét kiló a súlya (három kiló hetven dekával született). Egyébként nagyon aktív, értelmes kisgyerek. A gyerekorvos azt mondja, ne aggódjak, még egy gyerek sem halt éhen, akit rendesen etetnek. Várjam meg, amíg éhes lesz. Megpróbáltam. Délután négy órakor kért enni, de a főtt étel nem tetszett neki, mogyorókrémes kenyérrel csillapította az éhségét.
A másik gondom: nem hajlandó egyedül elaludni. Oda kell feküdnöm a kiságy mellé a padlóra – környéken támaszkodva, fejem a kiságyba hajtva –, hogy ő pödörgethesse a hajam. Éjszaka mindig felébred legalább háromszor, iszik egy kortyot, és félálomban keresi a hajamat. Olyankor kiugrom az ágyamból, és megyek a kiságy mellé. Gyakran ott alszom egész éjjel, már tettem oda egy matracot. A kisfiú nagyon érzékeny, ragaszkodik hozzám. Az édesapja külföldön dolgozik, csak kéthavonta tud hazajönni, három-négy napra. Éjjel ég a lámpa, hogy lásson, ha felébred. Közeleg az óvoda (2000 áprilisában), szeretném rendezni ezeket a dolgokat, de nem szeretnék lelki sérülést okozni neki. Egy kicsit el is van kényeztetve, ugyanis egy szem gyerek, első unoka és dédunoka. Mindenki szeme fénye, de én néha úgy érzem, a rabszolgájává válok. Mit tehetnék?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
A doktor úrnak igaza van. Sőt: nem csak akkor nem hal éhen az egyébként egészséges gyerek, ha rendszeresen etetik, hanem ha egyáltalán van mit ennie. De én az egész napos próbálkozás után biztos, hogy délután négykor nem adtam volna mogyorókrémes kenyeret. Esetleg vajas kenyeret, netán lekvárosat – vagy urambocsá, zsírosat –, de hogy még a kenyéren is édességet egyen, azt nem. Mint ahogy a szörpöket is lassan kivonnám a forgalomból. És
ha a víztől hisztizik, eleinte limonádét adnék, vagy teát.
(A szörpökben is ott van az étvágyat elütő cukor, nagy töménységben.) A bármilyen gyerekrágókat szintén kivonnám a forgalomból. És ugyanígy a vitaminszirupot is, hacsak az orvos nem rendeli betegség vagy lábadozás idején. Jósolható, hogy addig nem fog gyümölcsöt enni a gyerek, amíg maga bele akarja préselni. Nem lesz normális evő addig, amíg reggeli és vacsora állandó kínlódás, mint írja. (És az ebéd?)
Hadd kérdezzem meg: ezek a reggelik és vacsorák együttes étkezések, vagy csak maga eteti – akarja etetni – ilyenkor a gyereket? Ahol a család, vagy legalább néhány családtag együtt eszik, legalább naponta egyszer-kétszer, de ha otthon vannak, háromszor, és senki nem törődik azzal, hogy a gyerek eszik-e vagy sem, és hogy miből mennyit eszik; amiből kér, kap, de inkább keveset, mint sokat – nos, az ilyen környezetben nem szokott különösebb gond lenni a gyerekek evésével.
(Különösen jót tesznek a testvérek, unokatestvérek – bár írta, hogy itt nincsenek –, egyszóval az olyan családtagok, akik „csak magukkal” törődnek,
versengenek a jobb falatokért, a tál vagy a lábos kimártásáért…)
Láttam már olyan gyümölcsnemevő gyerekeket, akik a gyümölcssalátát (apróra reszelt és vágott almát, narancsot, banánt, kivit, belefacsart citrommal) nagy kedvvel kanalazták, és még kértek belőle. Van gyerek, aki nem szereti, és nem eszi az almát, de ha pempővé reszelik üvegreszelőn, szenvedélyesen felfalja…
Azt írja, hogy a gyerek súlya tizenkét kiló! Ez egyáltalán nem arra vall, hogy a gyerek ne táplálkozna a szervezetének megfelelően, netán koplalna. Ha megkérdezném, hogy mit iszik reggel és este, könnyen lehet, hogy kiderülne – ilyesmit sokszor tapasztaltam –, hogy az egy két bögre kakaóját boldogan hörpinti le. (Csak esetleg az aggódó szülő ezt sem evésnek, sem ivásnak nem tekinti, és a beszámolóban megfeledkezik róla.) Egyébként, mint biztosan maga is tapasztalta, vannak jó húsban levő gyerekek, akik alig esznek („nem esznek”), és vannak sokat faló, nagyon sovány gyerekek. Alkati kérdés. Általában manapság sokkal többet eszünk és etetünk meg a gyerekekkel, mint amennyire szervezetünknek – szervezetüknek – szüksége volna. (A jóléti, fogyasztói társadalmakban.)
Biztos vagyok benne, hogy amíg központi probléma marad maguknál az evés, addig nem fog változni a helyzet. Ha találkoznánk, azt is megkérdezném, hogy maga hogyan viseli el férje távollétét? Lehet, hogy rosszkedvű emiatt? Netán szorong? Lehetséges, hogy ha a saját állapota jobb, kedélye derűsebb lenne, kevesebbet foglalkozna a gyerek evésével, s ez jelentős változást hozna?
Van-e lehetősége arra, hogy a közelben lévő családgondozót, pszichológust a saját ügyében felkeresse?
Ami pedig az alvást illeti: le kellene oltani a lámpát, mert fénye csökkenti az alvás mélységét, és elegendő volna egy kis derengő égőt alkalmazni, ha kell. Kellene találni a maga haja helyett valami más csavargatnivalót, hajas babát, fakoronghoz, fakockához rögzített fonalat, vagy esetleg éppenséggel a maga hajából egy tincset.
Szeretném, ha ezentúl a saját ágyában aludna. Ha a gyerek felébred, és kétségbeesetten hívja – ugye, nincs rá mód, hogy külön szobában aludjon? – oda kell menni, meg kell vigasztalni, de utána vissza kell mennie a saját ágyába. Lehet, hogy néhány hétig így még fárasztóbbak lesznek az éjszakák, de tapasztalatom szerint ez a következetesség meghozza az eredményt.
Nők Lapja 2000/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
