sinkovits-imre

„A film nem lesz versenytársa a színháznak” – Sinkovits Imre-interjú 1964-ből

Földes Anna emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

Csak kevesen nem ismerik Sinkovits Imre nevét Magyarországon. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja sokak szívébe lopta be magát az előző évszázadban Dobó István (Egri csillagok) és Molnár Ferenc tizedes (A tizedes meg a többiek) szerepében. De sokak életének azért is megkerülhetetlen alakja, mert Sinkovits Imre volt az, aki

1956. október 23-án, a Petőfi-szobornál óriási tömeg előtt elszavalta a Nemzeti dalt.

Több tízezrek láthatták és hallhatták akkor, valamint a színpadon és a mozivásznon egyaránt. Rajongói tábora még életében hatalmasra nőtt, legendája pedig manapság is él. Néhány éve lánya, Sinkovits Marianne mesélt nekünk a színészóriás jelleméről, apai szerepéről és arról is, hogy Sinkovits Imre a manapság Hollywoodban is oly népszerű method acting-módszer egyik úttörője volt.

Alább Földes Anna 60 évvel ezelőtt, azaz 1964-ben megjelent interjúját közöljük.

1964/4: Premier plánban – Sinkovits Imre

sinkovits-imre

A színész Sinkovits Imrének nincs egy szabad perce sem. A vállalati igazgatónak, aki a Chemolimpex helyiségeiben fogadja ügyfeleit — és akit Sinkovits Imre alakít a Már nem olyan időket élünk című filmszatírában — szerencsére akad egy lélegzetvételnyi szünete. Amíg a szerelmesek vannak reflektorfényben, a most forgatott film igazgatója ráér arra, hogy nyilatkozzon. Természetesen nem a vállalati ügyekről és pletykákról — hanem Sinkovits Imréről.

— Nem mondhatom azt, hogy eszmélésem óta színésznek készültem. Kisgyerek koromban pap akartam lenni, azután mikor Vas megyéből Pestre jöttünk, erdőmérnök. Gimnazista koromban másokról már meséltem apámnak, hogy színészi pályára ménnek, de a válasz elvette a bátorságom attól, hogy a magam színészi hajlandóságát eláruljam.
Érettségi előtt – akkor már tanári támogatással – mégis megmondtam, hogy be szeretném adni kérvényemet a Színművészeti Főiskolára. Az apám törvénytisztelő ember lévén, nagyon bízott mindenféle hivatalos fórumban. „Ha felvesznek a vizsgán – azt mondta –, ők tudják. Nem örülünk, de nem is állunk utadba. De semmiféle kerülőutat nem tűrök.” Erre azonban nem is volt szükség. Akadémista lettem és kollégista. Később aztán a szüleim is megnyugodtak.
Mikor az öcsém színész lett – Sinkó László néven játszik Debrecenben –, már nem bánták. Később velem örültek ők is, ha sikerült valami. Tavaly pedig véletlenül kiderült, hogy apám már évek óta kivágja és albumba ragasztja azokat a cikkeket és képeket, amelyek rólam és a menyéről megjelennek. Mert a feleségemre, Gombos Katira még büszkébbek. Az anyám mindenkinek azt meséli, hogy neki két Kati lánya van: a lányom-Kati és a Gombos Kati. Anyám, aki azelőtt még újságot sem olvasott és regényben is legfeljebb Jókait, az idén kétszer is elolvasta a Macbeth-et, mielőtt eljött megnézni, hogy ismerős legyen a szöveg és jobban figyelhessen rám…

Elmosolyodik. Kamaszosan, és mégis a már felnőtt fiú fölényével. Érdekes hangja van. Érces zengő és mégis nagyon közvetlen. Vannak színészek, akik a közömbös szöveget is szélesregiszterű orgonán szólaltatják meg.

Sinkovitsnál a shakespeare-i dikció is – természetes.

Színpadra vitte – Hubay Miklós szavával – az agg Berliozt, és a versek nyelvén az ifjú Villont. Volt testőr és költő, gyilkos és rendőrminiszter is. Azok közé a gazdag művészeik közé tartozik – akiknek nincs szerepköre.

— Azt hiszem ez alkat dolga. És szerencsére a pályám is úgy hozta, hogy soha nem skatulyáztak be. A sokrétű szerepkör nagy kincs a színésznek, a fontos csak az, hogy jól sáfárkodjon vele. Tudnia kell minden szerepénél, hogy milyen nyomot hagyott a figurán a maga kora, foglalkozása, hogyan formálták alkatát és idegrendszerét életkörülményei.
Mindezt azonban úgy kell érzékeltetnie a legegyszerűbb eszközökkel, hogy az írott alak tulajdonságai ne lógjanak a színpadi figurán, mint „óriás ruhája a tolvaj törpén”, hanem teljes emberi alakká ötvöződjenek. Úgy kell a saját egyéniségével összhangba hoznia, hogy a közönség azt higgye, mindez „természetes”.
Az évek során az ember afféle eleven archívummá válik: minden emberi arcot, gesztust és hangsúlyt elraktároz magában, hogy egyszer valamilyen színpadi alakban életrekeltse.

— Melyik a legkedvesebb szerepe?
Szeme keskenyre húzódik: — Úgy érzem, mintha egy sokgyerekes apától azt kérdeznék, melyik a legkedvesebb gyereke. Gyerekem csak kettő van, de szerepem rengeteg. Olyan zavarban vagyok, mint Jókai novellahőse, akitől azt kérdezték, hogy „Melyiket a kilenc közül?” – pedig nem is kilenc közül kell választanom!
Legelőször mégis a Macbeth-et mondanám. Nem azért, mert most játszom, hanem mert színészi pályám disszertációjának érzem…

Színész szájából – szerepre szokatlanul hangzik ez a szó. De Sinkovits Imre nyomban meg is magyarázza.

— A mérföldkő kifejezést nagyképűnek érzem. És ki tudja előre, mi jön még! De az, hogy a Macbeth az eddigi szerepekben tanultak, átéltek színpadi összefoglalása, a színész számára félelmetes, de felejthetetlen vizsga is – nem kérdéses.

(Mellényes, kockás civil ruhában ül velem szemben, kávéját kavargatva – csak a kicsit sárgás festék emlékeztet arra, hogy egy új film igazgatójával beszélgetek. De most hirtelen elmúlt évszázadok levegője csap meg, páncélban látom, és nyílt tekintetére függöny ereszkedik, mintha a gyilkosságra készülő Macbeth-et hallanám…)

sinkovits-imre

— Shakespeare után Szakonyi Károly következett. Az új magyar drámában a színész számára az a legizgalmasabb, hogy szinte közvetlenül a maga nyelvén szólhat a közönséghez; arról, ami a színpadon kívül is foglalkoztatja. Ezért szerettem filmjeim közül a Párbeszédet is. Hittem benne és hiszek benne még most is, és fáj, hogy nem sikerült a film minden pontján egyformán hitelesen, mélyen megeleveníteni korunkat.

— Ez volt ezek szerint a legkedvesebb filmszerepe?
– Talán.. Bár a héten azon töprengtem, mikor lesz még egy olyan nagy lehetőséget adó izgalmas filmem, mint a Két félidő a pokolban. De rettentően örültem a Halló, ki az? című TV-játék főszerepének is.

— Szereti a TV-t?
— Nagyon! De azért meggyőződésem, hogy sem a film, sem a TV nem lesz soha igazán komoly versenytársa a színháznak.

A színész és a néző személyes találkozásának élményét, a közvetlen kapcsolatot a legjobb technikai eszközök sem pótolják.

— A néző szemében. De vajon ugyanezt érzi a színész is?
— Sokszorosan. Filmnél nem annyira, ott a műterem levegője, a forgatás mechanizmusa valahogy természetes közeggé válik. De mikor hetven színházi előadás után (a közvetítés jobb technikai feltételeinek megteremtése kedvéért) az üres TV-stúdióban kellett eljátszanom az Üvegfigurák szerepét, úgy éreztem, mintha féloldalamon lekapcsolták volna a vérkeringést. Hiányzott a közönség együttérzése, lélegzete.
Mert soha nincs két egyforma előadás, mert nincs két egyforma nézőközönség sem. A jó közönség velünk játszik, a közömbös néző pedig azért izgalmas partner, mert az ember fel akarja rázni, meg akarja győzni valamiről. Ez a legszebb a színészi munkában.

Elbúcsúzóban megállapodunk, mit is írok róla. Azután még hozzáteszi: „Írhat személyeset is, de azt már ne mondja, hogy mi vagyunk a »minta család«… az ideális színész-házaspár, két kedves gyermekével.” Elnevetem magam, mert éppen arra akartam kérni, hogy meséljen valamit a gyermekeiről.

sinkovits-imre

— Az más. Azt azért lehet! Például azt, hogy Kati hosszas töprengés után elhozta őket a Macbethhez, hadd lássák apjukat élete legnagyobb szerepében. A tízéves Marcsi a véres lakománál lebújt a páholyban… Andris már tizenkét éves, ő végig lélegzetvisszafojtva figyelt.
Előadás után a lányom az öltözőben felpróbálta a koronámat, Andris azonban rá se nézett a fegyverekre. Csak állt, némán és megilletődve. Azután odajött hozzam és azt mondta: „Hát édesapám… nem jól van ez… ennyit gyilkolni! Én tudom, hogy ez csak színdarab, de mégis! Ki kellett volna békülnöd Bankóval, hogy aztán ti ketten együtt a királyt…” Elhallgatott, rémülten. „Nem, ez se jó… ez is csak gyilkosság lett volna.”
Elalvásig azon töprengett, hogy hogyan kímélhetett volna meg – ennyi vérontástól!

F. A.

Földes Anna további interjúit a Nők Lapja archívumából itt olvashatod.

sinkovits-imre

sinkovits-imre

Nők Lapja 1964/4. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Sinkovits Imre színművész, 1965 – Fortepan / Hunyady József