Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. Ezúttal egy kétségbeesett anya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert, bár mindig igazat mond gyerekének, azt mégis titokban kellett tartania eddig, kicsoda a kislány édesapja.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Tizennégy éve dolgozom ugyanannál a nagyvállalatnál. Alig hogy odakerültem (vidékről jöttem fel, albérletben laktam), a vállalaton kívül véletlenül megismerkedtem egy ugyancsak ott, de másik részlegnél dolgozó, vezető állású férfival. Hamarosan fellobbant a „nagy szerelem”, amelyet azonban titokban kellett tartanunk, mert a barátomnak felesége és két kisgyereke volt. Kilenc évig tartott a kapcsolatunk, részemről sok szakítással és újrakezdéssel. Ma már azt is mondhatnám, hogy ő lerázhatatlan volt (de arra mindig nagyon vigyázott, hogy a munkahelyünkön ne sejtsenek semmit; szerintem sokan sejtették). Kilenc év után az vetett véget a kapcsolatunknak, hogy teherbe estem, és közöltem: megtartom a gyereket. A barátom őrjöngött. Megígértem: egyedül fogom felnevelni a gyereket, nem kérem az apaság elismerését, a gyereknek más neve lesz, és nem kérek tartásdíjat. (Titokban azt gondoltam, hogy valamennyire biztosan fog támogatni, hiszen az ő gyereke, de ez nem következett be.)
A kislányom most már elmúlt ötéves. Egy-másfél éve sokat kérdez az apja után, akiről eddig én is, a szüleim is azt mondtuk neki, hogy külföldön él, de már régen nem halottunk róla semmit. Lehet, hogy csak beképzelem, de néha olyan furcsán néz rám, ha ilyesmiről beszélünk, mintha sejtene valamit. Tudom, hogy ez lehetetlen, inkább csak azt érezheti meg, milyen nehezemre esik hazudni neki. Egyébként mindig mindenben az igazat mondom, akkor is, ha injekciót fog kapni, vagy a fülét felszúrják, és akkor is, ha ott kell hagynom valahol, például a szüleimnél, és csak hosszabb idő múlva megyek vissza. Régebben ilyenkor keservesen sírt, de én mégis mindig az igazat mondtam neki, és ma úgy látom, hogy ezt jól tettem. Nagyon bízik bennem. Most, hogy lassan már az iskola is közeledik, elhatároztam, hogy felfedem előtte az igazságot, megmutatom neki a fényképeket, és megmondom, hogy igen, az a bácsi az apja, akit ő látásból egyébként ismer. A volt barátom ez ellen hevesen tiltakozik (mert őt is értesítettem elhatározásomról), és azt mondja, hogy ezzel megszegem a köztünk létrejött megállapodást, ehhez nincs jogom. A gyerek felől nézve a dolgot, mit kéne tennem?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
A gyereknek természetesen joga van megtudnia, hogy ki az apja, joga van megismernie a származásával kapcsolatos igazságot. Jól érzi, hogy ennek tudatos elhallgatása – ami együtt jár azzal, hogy ön mást gondol és érez, mint amit mond – kifejezetten károsítja a gyerek lelki fejlődését, nem tudatos szorongásokat kelt, és zavarja az önhöz fűződő, fejlődése szempontjából döntő fontosságú, teljes bizalmú, biztonságot adó érzelmi kapcsolatát.
Ne hagyja magát félrevezetni!
Nem azt ígérte meg, hogy a gyerek nem tudja meg az igazat, hanem azt ígérte, hogy nem kéri az apától az apaság elismerését, nevének használatát, az egyébként törvényesen járó tartásdíjat (amelyről tudomásom szerint le se lehet mondani, mert ez sérti a gyerek érdekét). Azt ígérte, hogy a gyereket mindenestől vállalja, egyedül fogja nevelni, felnevelni. Ha levelét jól olvasom, ennek az ígéretének teljes mértékben eleget tett.
Sajnos, nem egy ilyen esetet ismerek, és mindig meglep, hogy az apák informális módon sem támogatják gyerekeiket (ami tulajdonképpen azt is jelenti, hogy saját személyiségüket sem vállalják fel teljes mértékben, amennyiben nem vállalják fel tetteik következményeit).
Ha még élesebben akarok fogalmazni, azt is mondhatnám – és meggyőződésem, hogy mind a gyerek testi és lelki fejlődése, mind alapvető jogainak érvényesítése szempontjából igazam volna –, hogy önnek joga sincs a gyerek elől elhallgatni azt, amit tud az apjáról.
Ismerjük azokat az eseteket, amikor az efféle félrevezetések – mondhatnám, élethazugságok – súlyos zavarokhoz vezethetnek a gyerek lelki fejlődésében, és ezek a kamaszkor közeledtével, vagy a kamaszkorba lépve egészen extrém formákat is ölthetnek.
Igaza van!
Meg kell mondania a gyereknek, hogy ki az apja, meg kell mutatni a fényképeket,
meg kell mondania, hogy az édesapja nem akarja, nem tudja őt vállalni, mert úgy érzi, hogy a családjában, a munkahelyén ez számára elviselhetetlen helyzetet teremtene, és hogy valójában a gyereket ön akarta. Persze, mindezt nem egyszerre. És
nem kell sokat magyarázni.
De a legközelebbi alkalommal, amikor a gyerek a kérdést felveti, az igazat kell válaszolni, arra is rávilágítva, hogy amíg kicsi volt, úgy látták jobbnak – lehet, hogy tévedtek – ha azt mondják, az apja külföldön van, mert féltek, esetleg nem érti meg még a helyzetet.
(Minden ilyen esetben az a leghelyesebb, ha a gyerek kezdettől fogva tudja az igazságot, az igazat tudja. „Az én apukám hol van?” „A te apukád nem él velünk. Soha nem is lakott velünk. Amióta te megszülettél, nem is nagyon találkozunk. Majd mutatok róla fényképeket.” És így tovább.)
Nők Lapja 2001/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
